Gajdos Lászlónak elege lett, olyan döntést hozott ami mindent megváltoztat
Gajdos Lászlónak elege lett: olyan döntést hozott, amely megváltoztathatja Magyarország sorsát
Magyarország éveken át úgy viselkedett a vízzel, mintha korlátlanul rendelkezésre álló, zavaró fölösleg lenne: amikor megérkezett, a lehető leggyorsabban elvezettük, majd néhány hónappal később döbbenten néztük a kiszáradt földeket, az összezsugorodó tavakat és a porrá váló termőtalajt.
Gajdos László környezetvédelmi miniszter most ennek a szemléletnek vetne véget. Bejelentése szerint a kormány a civil és szakmai szervezetekkel együttműködve új alapokra helyezi a hazai vízgazdálkodást: a víz elvezetése helyett a víz megtartása lesz a központi cél.
Ez első hallásra egyszerű irányváltásnak tűnhet. Valójában azonban arról szól, hogy Magyarország továbbra is vízáteresztő csatornaként működik-e, vagy végre elkezdi megőrizni azt a készletet, amelyen a mezőgazdasága, az ivóvízbázisa és egész térségek jövője múlik.
Tizenhat év után először nem a civileket akarják elhallgattatni
Gajdos László Kelemen Ágnes államtitkárral és Horváth Balázs helyettes államtitkárral fogadta a Vízőrző Mozgalom népes delegációját. A találkozó jelentőségét nem pusztán az adta, hogy szakemberek és civilek ültek egy asztalhoz, hanem az, ahogyan a minisztérium ehhez a közösséghez közelített.
A tárcavezető közlése szerint nem kész döntéseket akarnak ráerőltetni a társadalomra, hanem rendszeres együttműködést terveznek azokkal, akik évek óta figyelmeztetnek a vízhiányra.
Ez is érdekelhet
„A víz elvezetése helyett a víz megtartása a cél. Kiváló árvízvédelmi szakembereink vannak, de ma már egy új kihívással, a víz hiányával kell szembenéznünk.”
Gajdos úgy fogalmazott, hogy „16 éves hiányt” pótolnak, és egy olyan minisztériumot építenek, amelynek kifejezett célja a civilekkel való szoros együttműködés.
A mondat kemény kritika az előző kormányzati időszakról. A civil vízvédő szervezetek ugyanis hosszú éveken keresztül beszéltek a tájba történő vízvisszatartásról, a folyók ártereinek helyreállításáról, a csatornarendszer átalakításáról és a kiszáradó Alföld veszélyeiről. Javaslataik azonban ritkán jutottak túl a konferenciák és szakmai tanulmányok világán.
Most először valódi kormányzati partnerekként ülhettek tárgyalóasztalhoz.
Az árvíztől féltünk, közben elfogyott a víz
A magyar vízgazdálkodás hosszú időn át elsősorban az árvízi védekezésre rendezkedett be. Ennek történelmi oka van: a nagy folyók áradásai településeket és termőföldeket veszélyeztettek, ezért gátak, csatornák és vízelvezető rendszerek egész hálózata épült ki.
Ez a tudás ma is nélkülözhetetlen. Az árvízveszély nem tűnt el, és senki sem engedheti meg magának, hogy lakott területeket vagy infrastruktúrát áldozzon fel egy romantikus természetvédelmi elképzelés kedvéért.
A probléma az, hogy közben megváltozott a klíma és a vízháztartás. Hosszabb száraz időszakok, szélsőséges hőhullámok és egyenetlen csapadékeloszlás jelent meg. Amikor esik, gyakran rövid idő alatt érkezik nagy mennyiségű víz, amelyet a jelenlegi rendszer gyorsan továbbvezet. Néhány héttel később viszont ugyanaz a térség már aszállyal küzd.
Magyarország így egyszerre próbál megszabadulni a víztől, majd közpénzből visszapótolni azt.
Ez az abszurditás eddig milliárdokba került, a valódi árát azonban nemcsak a költségvetésben kell keresni. Megjelenik a terméskiesésben, az élelmiszerárakban, az erdők pusztulásában, a talajvízszint csökkenésében és falvak elnéptelenedésében is.
Nem leszünk tovább vízáteresztő ország
A most meghirdetett fordulat lényege, hogy a lehulló csapadékból és az időszakos víztöbbletből minél több maradjon a tájban. Ehhez nem elegendő néhány új tározó felépítése.
Át kell gondolni a belvízcsatornák működését, lehetővé kell tenni egyes árterek időszakos elöntését, helyre kell állítani a vizes élőhelyeket, és ösztönözni kell azokat a mezőgazdasági módszereket, amelyek nem engedik néhány óra alatt lefolyni a vizet a földekről.
A városokban ugyanez a feladat más eszközöket igényel: kevesebb lebetonozott felületet, több zöldterületet, esőkerteket, vízáteresztő burkolatokat és az esővíz helyi felhasználását.
A vízmegtartás nem egyetlen minisztérium ügye. Érinti a mezőgazdaságot, a településfejlesztést, az energetikát, az ipart és az ivóvízellátást is. Ezért különösen fontos a Vízőrző Mozgalom javaslata egy rendszeresen ülésező vízkészletvédelmi kerekasztal létrehozására.
Gajdos közölte, hogy a tárca nyitott erre.
A civilek nem díszletként érkeztek
A Vízőrzők a találkozón átadták saját problémamegoldási elemzésüket. Ez fontos különbség a korábbi, gyakran látványos, de következmények nélküli társadalmi egyeztetésekhez képest.
A civileket nem azért hívták be, hogy elkészüljön egy mosolygós fénykép, majd a dokumentumaik egy minisztériumi fiókban végezzék. Legalábbis a mostani bejelentés szerint részt kaphatnak a rendszeres döntés-előkészítésben és az eredmények ellenőrzésében is.
A valódi próba természetesen csak most következik. A nyitottságot nem Facebook-posztok, hanem költségvetési sorok, jogszabályok és megvalósult beruházások bizonyítják majd.
Amennyiben a kormány néhány hónap múlva is ugyanilyen lelkes lesz, amikor egy tájhasználati változás gazdasági érdekeket sért, akkor valóban új korszak kezdődhet. Ha azonban az első komoly lobbiellenállásnál visszalép, az egész kezdeményezés könnyen újabb ünnepélyesen bejelentett, majd elfelejtett program marad.
A gazdák nélkül nem lehet megoldani az aszályt
A víz megtartása nem történhet a mezőgazdasági termelők ellenében. Sok gazda maga is elszenvedője a rosszul működő rendszernek, miközben egyes előírások és támogatási szabályok olyan gazdálkodási formákra ösztönözték őket, amelyek tovább gyorsították a talaj kiszáradását.
A változáshoz pénzügyi ösztönzőkre, szakmai segítségre és kiszámítható szabályokra van szükség. Nem várható el egy termelőtől, hogy saját veszteségére alakítson ki vizes élőhelyet vagy adjon át területet időszakos elöntésre, miközben a társadalom egésze profitál belőle.
Az államnak ezért meg kell fizetnie a közérdekű vízmegtartást. Támogatni kell a talajkímélő művelést, az erdősávokat, a gyepesítést és azokat a rendszereket, amelyek lassítják a csapadék elfolyását.
Ha ezt sikerül jól felépíteni, a mezőgazdaság nem a vízvédelem ellenfele, hanem annak legfontosabb szövetségese lehet.
Ez valóban megváltoztathatja Magyarország sorsát
A „történelmi döntés” kifejezést a politika gyakran olyan bejelentésekre is elhasználja, amelyeknek néhány hét múlva már senki sem emlékszik a nevére. A vízgazdálkodás átalakítása azonban valóban országos sorskérdés.
Ha Magyarország továbbra is gyorsan levezeti a vizet, a szárazodás évről évre súlyosabbá válhat. Egyes térségekben megnehezülhet a mezőgazdasági termelés, csökkenhet a települések vízbiztonsága, és egyre több pénzt kell majd válságkezelésre költeni.
Ha viszont sikerül több vizet a tájban tartani, annak hatása nemcsak az aszályos hónapokban jelentkezik. Javulhat a talaj állapota, mérséklődhet a hőség, erősödhet a természetes élővilág, és kiszámíthatóbbá válhat az élelmiszer-termelés.
Gajdos László most azt mondja: elege lett abból, hogy Magyarországon a víz egyszerre ellenség és hiánycikk. A minisztérium ezért szakemberekkel és civilekkel együtt új rendszert épít.
A bejelentés még nem oldotta meg az aszályt. De kimondott valamit, amit túl sokáig nem akart meghallani a hatalom: nem az a feladat, hogy a vizet minél gyorsabban kivezessük az országból.
Hanem az, hogy végre megtanuljuk itthon tartani.