Gyász: meghalt a meggyilkolt kisfiú, Szita Bence nevelőapja

Nyolc éve gyilkolták meg brutálisan a 11 éves Szita Bencét a mostohaanyja és annak ismerősei. Egyetlen ember volt, aki a kisfiút igazán szerette. Mi is sokat írtunk a nevelőapjáról, Gyöngyi Sándorról, aki szívből szerette a gyermeket. Gyöngyi Sándor most meghalt.

Mint ismert, 2012. október 29-i eltűnése után egy ország reménykedett benne, hogy a 11 éves kisfiú, Szita Bence talán csak valamerre rosszalkodik, csavarog, de nem esett semmi baja. Ahogy teltek-múltak a napok, a reményt egyre baljósabb sejtelmek váltották fel. Ám arra, ami valójában történt, senki, de senki nem volt felkészülve.

Az történetben egyetlen pozitív szereplő volt az elhunyt kisfiú mellett, Bence nevelőapja. Most már ő sincs közöttünk.

A gyászos hírt Vujity Tvrtko tette közzé. A tévés szívszorító szavakkal ír a tragédiáról, és emlékszik meg a hatalmas emberségről tanúbizonyságot tevő Gyöngyi Sándorról a Facebook-oldalán:

„Gyöngyi Sándor 1965-2020

A gyászoló család kérésének megfelelően teszek eleget szomorú kötelességemnek, amikor közlöm a széles nyilvánossággal, hogy meghalt Szita Bence apukája, Gyöngyi Sándor.

Gyöngyi Sándort szűk körben helyezik örök nyugalomra, a család tagjai tisztelettel kérik a sajtó képviselőit, hogy gyászukban sem most, sem a későbbiekben ne zavarják őket.

Élete utolsó hónapjaiban Sándor mindent megtett azért, hogy teljesítse saját álmait, hogy annyit lásson a földi világból, amennyit csak lehet. Amíg ereje engedte, rengeteget kirándult csodálatos lányával, Lillával, aki fogta a kezét, és aki mindvégig erős támasza volt. Életének utolsó szava is hozzá szólt: ‘Szeretlek!’ – mondta gyermekének, mielőtt végleg lehunyta szemeit.

Gyöngyi Sándor 55 éves volt. Isten nyugosztalja!

Emberóriás született! – az én személyes búcsúm

Vannak emberek, akik sosem vágynak a nyilvánosság elé, nem készülnek hősnek, nem akarnak példaképek lenni. Gyöngyi Sándor számára a lehető legnehezebb utat jelölte ki a sors, s ezen az úton Ő a legnagyobb értéket mutatta meg: gyászában sem a gyűlölet, fájdalmában is a szeretet felé fordult.

Egy anya nem azért hozza világra gyermekét, hogy saját maga temesse el. Egy apa nem azért óvja, védi, nem azért tanítja és nem azért szeretgeti fiát, hogy sírja fölött zokogjon, miután kegyetlen gyilkosok kioltották életét.

Éjszakákban mérhető az a sok-sok óra, amit átbeszéltünk, mi, ketten. Azok a beszélgetések nem a nyilvánosságnak szóltak, a szavak és a gondolatok életem végéig bennem maradnak. A legelején még sokszor beszéltünk a gyilkosokról, az elmúlt években már szóba sem kerültek. Gonosz tettük nem mérgezhette Bence emlékét és azt az emberi nagyságot, amely Sándorban lakozott.

Amikor több, mint egy évtizede orvul meggyilkolták a veszprémi kézilabdacsapat játékosát, Marian Cozmát, sokan bosszúért kiáltottak, vért és megtorlást reméltek…de akkor jött az az ember, akinek a legnagyobb volt a fájdalma, akinek megölték a fiát.

‘Ha letörnek egy ágat, ne gyújtsák fel az egész erdőt, hanem ültessenek újabb fákat!’ – ezekkel a szavakkal nyugtatta a gyászoló apa, Petre Cozma a bosszúra szomjúzókat, ezzel vigasztalta a vele gyászolókat. Békét hozott a békétlenségbe az az ember, akinek a legtöbb oka lett volna a haragra. És mégis…

Sándorra is nagy hatást gyakoroltak ezek a gondolatok, így küzdelmét sosem a gyilkosokkal, hanem mélyen legbelül, saját magával vívta. Ezért beszéltünk minden egyes tárgyalás előtt és után, ezért feledkeztünk bele az éjszakába az ítélethirdetés napján.

‘Harcolok, hogy meggyógyuljak, hogy tovább ölelhessek és sokáig szerethessek. Ám, ha nem sikerül és mennem kell, akkor megtérek Istenhez és együtt leszek Bencussal!’ – mondta Sándor, amikor kiderült súlyos betegsége.

Január volt, jéghideg januári reggel. Sándor hívott, ekkor már nagybetegen. Tudtam, hogy belekezdett a nagy útba, a gyógyulás útjába és egy másikba is. Imádott Lányával, Lillával járták az országot.

‘Megyek, amíg menni tudok…’ – mesélte.

Azon a reggelen Sándor azt mondta, szeretne eljönni egy előadásomra. Soha olyan hevesen nem vert még a szívem. Küldtem volna kocsit vagy mentőt vagy bármit, mert tudtam, életem egyik legfontosabb vendége lesz ott a színházteremben, aznap este, Szombathelyen.

‘Ne küldj semmit, én megyek…tudod, ez az én utam!’ – mondta szelíd határozottsággal.

A bejárat mellé, a lépcső tetejére kérte a helyet, hogy ha baj van, menni tudjon. Jöttét jelentettem a helyi kórháznak, hogy ha kell, közel legyen a segítség. A zsúfolt színházteremben sokszor néztem rá. Ahogy egymás kezét fogták Lillával, leírhatatlan erőt adott nekem a színpadon. Abban a két összefonódó kézben benne volt MINDEN! Rendhagyó és hihetetlenül erős volt az az este. MIATTA, MIATTUK! Így az utolsó pár mondatomat hozzá, a lépcsők tetején, a függöny takarásában megbúvó EMBERHEZ intéztem. Az emberhez, aki nem akart felejteni. Az emberhez, aki már csak a szeretetben élt. Az emberhez, aki egy ország szeme láttára élte túl a túlélhetetlent.

A hatalmas fájdalomban könnyű a gyűlölet szavát kimondani. Könnyű ordítani, eszeveszettül kiabálni. Az igazi erő a méltóságteljes csöndhöz kell. Ahhoz a szép-szomorú, szó nélküli csöndhöz, amely egy ok nélkül elvett, ártatlan kisgyermek emlékéhez méltó.

Sosem felejtem a pillanatot. Sok száz ember fordult meg. Sok száz szempár kereste az embert, akiről beszélek. Sok százan emelkedtek fel egyszerre a székeikből, hogy erőt adó tapssal köszöntsék a csöndben megbújó, élete harcát vívó Emberóriást. Sándor lassan állt fel, hogy ott és akkor mindannyiunk fölé nőjön. Amikor megöleltem, azt súgta a fülembe:

‘Köszönöm, de miért? Hiszen nem tettem semmi különöset!’

Hát most, ennyi idő elteltével válaszolok: dehogy nem tettél különöset, Sándor, dehogy nem! Az ismeretlenségből érkeztél, hogy legnehezebb utad közben tanítsál minket. Tanítsál arra, hogy a létező legnagyobb fájdalomban is meg lehet őrizni a méltóságot, s tanítottál arra, hogy a szeretet legyőzheti a féktelen gyűlöletet. Akik elvették Tőled Bencét, a féktelen gyűlöletben éltek, miközben csöndes válaszod Emberóriássá emelt Téged.

Nehéz volt az utad. A legnehezebb. S Te méltón mentél végig rajta. Az út végén pedig ott áll Bence kinyújtott karjaival, hogy miután itt, a földi létben elengedted Lillát, átölelhesd Őt. Most, hogy már örökre együtt lehettek!

Isten Veled, Sándor, Isten Veled, EMBERÓRIÁS!

Vujity Tvrtko”

betöltés...