Van még otthon ilyen piros edényed? Most érkezett a lesújtó hír ezekről
Ha kinyitnánk egyszerre az összes magyar konyhaszekrényt, alighanem rengeteg helyen előkerülne egy piros zománcos lábas, egy régi fazék vagy legalább egy olyan edény, amelyről azonnal a nagyszülők konyhája jut eszünkbe. Most azonban lesújtó hír érkezett ennek a különös módon hétköznapivá vált magyar tárgynak az otthonáról: 115 év működés után bezár a bonyhádi zománcárugyár.
A cég felszámolás alá kerül, pénzügyi helyzete pedig már egy ideje kritikussá vált. A dolgozók egy része nem kapta meg a teljes fizetését, másoknak csak részben tudtak bért folyósítani, most pedig már az elmaradt járandóságok, a felmondási időre járó összegek és a végkielégítések rendezése is a felszámolási eljárás feladata lesz.
115 év után egyszer csak vége
Százötven évhez közelítő ipartörténeteket Magyarországon már alig találni, ezért különösen fájdalmas egy 115 éves gyár bezárása. Ez nem egy tegnap alapított üzem, amelynek nem jött be az üzleti modellje, hanem olyan hely, amely két világháborún, rendszerváltáson, válságokon és generációk életén keresztül működött.
Bonyhád neve sokaknak összeforrt a zománcedénnyel. Lehet, hogy a vásárló soha életében nem járt a városban, mégis ott lehetett a konyhájában valami, amit ott készítettek.
A piros lábas több volt egyszerű edénynél
Van néhány tárgy, amelyet annyira megszokunk, hogy észre sem vesszük: valójában kulturális emlék. A piros zománcos lábas pontosan ilyen, mert nem divatcikk volt, hanem dolgozott, karcolódott, lepattant róla itt-ott a zománc, mégis évtizedeken át főtt benne a vasárnapi leves, a pörkölt vagy éppen a lekvár.
Ez is érdekelhet
Sok ilyen edény túlélte azt a konyhabútort is, amelybe eredetileg megvették. Egy régi fazék gyakran családról családra vándorolt, és senki nem gondolta volna, hogy egyszer majd azért lesz különösen értékes, mert többé már nem készülhet ugyanabban a magyar gyárban.
Ritka az a magyar család, amelyik ne találkozott volna vele
A bonyhádi zománcedények éppen azért váltak ennyire ismertté, mert nem valamiféle luxustermékként éltek a magyar köztudatban. Hétköznapi tárgyak voltak, olyan természetes részei a konyhának, mint a fakanál, a tésztaszűrő vagy a kockás konyharuha.
Talán éppen ezért érinti meg ennyire az embert a gyár bezárása. Nem egy távoli ipari termékről beszélünk, hanem valamiről, amit rengetegen meg tudnak fogni otthon a saját polcukon.
A legszomorúbb mondat: megszűnik a hagyományos magyar zománcedénygyártás
A bonyhádi üzem bezárása nem csupán egy vállalkozás történetének végét jelenti. Ezzel Magyarországon megszűnik a hagyományos zománcedénygyártás, vagyis egy teljes hazai ipari hagyomány kerül ponttal a mondat végére.
Ez már jóval több annál, hogy egy terméket ezután máshonnan kell majd megvenni. Tudás, szakmai rutin, gyártási kultúra és több generáción keresztül felhalmozott tapasztalat tűnhet el vele egyszerre.
A dolgozóknak azonban most nem a nosztalgia a legnagyobb problémájuk
Miközben kívülről könnyű a piros lábasokról és a gyerekkori emlékekről beszélni, Bonyhádon emberek megélhetése került veszélybe. A gyár anyagi helyzete már a bezárás előtt annyira súlyos volt, hogy a dolgozók vagy egyáltalán nem kapták meg a fizetésüket, vagy csak annak egy részét tudták kifizetni.
Nekik a 115 éves történet vége nem egy szomorú ipartörténeti hír, hanem nagyon is jelen idejű családi válság. Számlák, hitelek, gyerekek és hónap végi kiadások mellett kell most arra várniuk, hogy a felszámolási eljárásban mikor és milyen mértékben jutnak hozzá a nekik járó pénzhez.
A végkielégítéseket is a felszámolónak kell rendeznie
A fennmaradt bérek mellett a felmondási időre járó összegek és a végkielégítések fedezetének előteremtése is a felszámoló biztosra marad. Ez önmagában jól mutatja, milyen mélyre jutott a vállalat pénzügyi helyzete a bezárás pillanatára.
Egy működő gyár normális esetben saját maga fizeti ki a dolgozóit és rendezi a munkaviszony megszűnésével járó kötelezettségeket. Amikor már erre sincs elegendő forrás, ott nem egyszerű átmeneti nehézségről, hanem valódi összeomlásról beszélünk.
Az ilyen gyárakat nem lehet egyszerűen újranyomtatni
Egy üzem falait persze fel lehet húzni újra, gépeket is lehet vásárolni, és akár új márkát is létre lehet hozni. De 115 évnyi folytonosságot, szaktudást és dolgozói tapasztalatot nem lehet egy üzleti terv mellékleteként beszerezni.
Ezért fájdalmas minden olyan ipari üzem eltűnése, amely egy sajátos termelési kultúrát őrzött. Mire később rájövünk, hogy talán mégis szükség lett volna rá, addigra a gépek, a szakemberek és a tudás gyakran már szétszóródott.
És közben ott van az a régi piros fazék a szekrényben
Talán most sokan egészen más szemmel néznek majd arra a zománcos edényre, amelyet eddig legfeljebb akkor vettek elő, amikor nagyobb adag levest kellett főzni. Lehet, hogy már lepattant a széle, lehet, hogy húsz vagy negyven éves, de egyszerre egy eltűnő magyar iparág kézzelfogható emléke lett.
Ez az egyik furcsa dolog a hétköznapi tárgyakban: értéküket sokszor csak akkor vesszük észre, amikor megszűnik mögöttük az a világ, amely létrehozta őket. Tegnap még egy régi lábas volt, ma már egy 115 éves gyár történetének darabja.
Nem csak Bonyhád veszít
Egy ilyen gyár bezárása természetesen először a várost és a dolgozó családokat sújtja, de a veszteség ennél szélesebb. Magyarország egy újabb olyan termék hazai gyártását veszíti el, amelyet korábban generációkon át képes volt saját maga előállítani.
Lehet majd importálni zománcedényt, és biztosan lesznek továbbra is piros lábasok a boltok polcain. De attól azok már nem ugyanannak a magyar ipari történetnek a folytatásai lesznek.
Valamikor teljesen természetes volt, hogy ezeket itthon gyártjuk
Talán ez mutatja legjobban, mennyit változott az ország ipara. Korábban fel sem merült külön kérdésként, hogy egy hétköznapi zománcos lábas honnan érkezik, mert létezett hozzá magyar gyár, magyar dolgozó és több évtizedes hazai gyártási háttér.
Most pedig egyik pillanatról a másikra történelmi időbe kerül mindez. Ha a bonyhádi gyártás véget ér, akkor egy olyan korszak zárul le, amelyben a magyar háztartások egyik legközönségesebb tárgyát még egy több mint százéves hazai üzemben készítették.
Van még belőle otthon? Talán most már ne dobd ki olyan könnyen
Nem azért, mert egyik napról a másikra múzeumi ritkasággá válna minden piros bonyhádi lábas. Hanem azért, mert mostantól egészen más történetet hordoz: egy olyan magyar gyárét, amely 115 évig működött, majd végül nem tudta tovább folytatni.
Ha van még egy régi zománcos fazék a kamrában vagy a nagymamától örökölt piros edény a szekrény mélyén, könnyen lehet, hogy most először nézel rá úgy, mint valamire, amit már nem lehet ugyanúgy pótolni. A bonyhádi gyár redőnye ugyanis nemcsak egy üzemen ereszkedik le: vele együtt lezárul a hagyományos magyar zománcedénygyártás 115 éves története is.