Túl ügyesen váltják vissza a magyarok a palackokat, veszteséges lett a MOHU
Túl jól váltják vissza a magyarok a palackokat: milliárdos veszteséggyár lett a MOHU nagy rendszere
A palackvisszaváltás papíron sikersztori: a magyarok hordják vissza az üvegeket, dobozokat és PET-palackokat, az automaták pörögnek, a rendszer láthatóan beépült a hétköznapokba. Csakhogy a számok mögött ott a kellemetlen rész: a MOHU 2025-ben is hatalmas veszteséget termelt, és a palackos rendszer is inkább pénznyelőnek tűnik, mint aranybányának.
A magyarok hozzászoktak, a MOHU meg fizeti a számlát
A MOHU Mol Hulladékgazdálkodási Zrt. 2025-ös pénzügyi számai alapján a cég 47,8 milliárd forintos adózott veszteséggel zárta az évet. Ez alig jobb, mint a 2024-es 50,4 milliárdos mínusz.
A forgalom közben 450 milliárd forint körül alakult, vagyis nem arról van szó, hogy ne lenne mozgás a rendszerben. Van. Csak éppen a költségek olyan tempóban nyelik el a bevételeket, hogy a matek a végén nagyon csúnyán néz ki.
A legfurcsább az egészben, hogy a palackvisszaváltás társadalmi oldalról működik. Az emberek ráálltak. Viszik vissza a palackokat, sorban állnak az automatáknál, számolgatják az 50 forintokat. A rendszer környezetvédelmi szempontból hasznos, csak üzletileg egyelőre úgy fest, mint egy lyukas vödör: minél több víz kerül bele, annál látványosabb, hogy folyik ki belőle a pénz.
A palackos rendszer önmagában is brutális mínuszt hozott
A DRS, vagyis a visszaváltási rendszer 2025-ben 37,8 milliárd forintos veszteséget termelt. Ez óriási ugrás a 2024-es 9,3 milliárdos mínuszhoz képest, igaz, tavaly már egész évben ment a rendszer.
Ez is érdekelhet
A logika elsőre egyszerűnek tűnik: a gyártók palackonként fizetnek a MOHU-nak, a vissza nem vitt palackok után megmaradó díj is a rendszerben marad, az összegyűjtött anyagból pedig valamennyi bevétel származik.
Csakhogy a kiadási oldal már kevésbé barátságos.
Az automatákat működtetni kell. Karbantartani kell. A palackokat el kell szállítani. Válogatni kell. Tisztítani kell. A boltokat ösztönözni kell. Informatikai rendszert kell fenntartani. Zsák, logisztika, gép, ember, szállítás, javítás, adminisztráció – minden pénzbe kerül.
A beszámolók szerint a rendszer üzemeltetése éves szinten nagyjából 70 milliárd forintos kiadást jelenthet, miközben a gyártói díjakból körülbelül 21 milliárd forintnyi bevétel jön be. A különbséget nem kell különösebben magyarázni. Ez nem üzleti modellnek látszik, hanem nagyon drága kötelező körnek.
A visszaváltás sikere lett az egyik legnagyobb gond
A MOHU saját adatai szerint 2025-ben több mint 3 milliárd palackot, dobozt és üveget váltottak vissza Magyarországon. Ez önmagában impozáns szám. A visszaváltási arány 90 százalék körül alakult, ami azt mutatja, hogy a magyarok gyorsan megtanulták a rendszert.
Csakhogy itt jön a csavar: minél jobban működik a visszaváltás, annál nagyobb a logisztikai és működtetési teher.
Az alumínium még valamennyire önfenntartó lehet, a PET-palack már sokkal kevésbé hálás történet, az üveg pedig a súlya és alacsony piaci értéke miatt szinte tiszta veszteség. Vagyis a polgár hazaviszi az 50 forintját, a rendszer pedig utána elkezd küzdeni azzal, hogy a visszajött anyaggal mit kezdjen úgy, hogy az ne vigye el a fél kasszát.
Ez az a pont, ahol a körforgásos gazdaság szép plakátmondatai találkoznak a magyar valósággal.
Nem csak a palackokkal van baj
A MOHU nagy problémája nem merül ki a visszaváltásban. A lakossági közszolgáltatás, vagyis a szemét elszállítása és kezelése 2025-ben 69,4 milliárd forintos veszteséget hozott. Ennek egyik oka, hogy a lakossági szemétdíjak 2012-es szinten vannak befagyasztva.
Ez politikailag kényelmes megoldás volt, gazdaságilag viszont olyan, mintha valaki 2026-ban is régi áron akarna tankolni, javíttatni, bért fizetni és járművet fenntartani. Papíron jól mutat, csak közben valakinek állnia kell a különbözetet.
Az EPR, vagyis a kiterjesztett gyártói felelősségi rendszer szintén mínuszos lett, igaz, sokkal kisebb mértékben: 1,8 milliárd forintos veszteséget hozott. Ez különösen pikáns, mert a gyártók évek óta panaszkodnak a díjakra, miközben a MOHU oldalán ez még így sem tűnik nyereséges üzletnek.
A nagy pozitívum az „egyéb” üzletág, vagyis főleg a cégek kiszolgálása és a haszonanyagok értékesítése lehetett: itt 61,4 milliárd forintos pozitív adózott eredmény jelent meg. Ez valamennyire tompítja az ütést, de nem tünteti el a lényeget: az országos hulladékrendszer jelen formájában nagyon drága.
A koncessziós álom most elég csúnyán néz ki
A MOL-csoport eddig a működési veszteségek mellett beruházásokba is pénzt tett. Automaták, kukák, járművek, infrastruktúra, forgótőke: a becslések szerint ez az egész történet eddig nagyjából 200 milliárd forintjába fájhatott a csoportnak.
Ez azért elég erős kontraszt ahhoz képest, hogy a hulladékkoncessziót sokáig úgy lehetett nézni, mint egy 35 évre bebetonozott, államilag megtámogatott óriásüzletet. A valóság most inkább úgy fest: a MOHU kapott egy országos feladatot, rengeteg társadalmi dühöt, hosszú sorokat az automatáknál, befagyasztott szemétdíjakat, drága logisztikát és egy olyan újrahasznosítási rendszert, amely minél jobban működik, annál többe kerül.
Ez nem pont az a sikertörténet, amit a brosúrákban szeretnek mutogatni.
A Tisza Párt már jelezte, hogy felülvizsgálná a 35 éves koncessziót. A kérdés az, hogy ebből valódi újragondolás lesz-e, vagy csak újabb kör a magyar állami nagyüzemek jól ismert társasjátékában: mindenki mutogat mindenkire, közben a számla valahogy mindig ugyanoda kerül.
A rendszer működik, csak épp fenntarthatatlannak látszik
A palackvisszaváltás tehát nem bukás abban az értelemben, hogy az emberek ne használnák. Használják. Talán túlságosan is jól.
A gond az, hogy a magyar hulladékgazdálkodási rendszer pénzügyi logikája jelenleg nehezen áll össze. A lakossági díjak régi szinten ragadtak, a visszaváltási rendszer iszonyúan drága, az újrahasznosítás sokszor nem üzlet, az EU-s célok pedig közben ott állnak a határidőkkel együtt.
A MOHU most abban a kellemetlen helyzetben van, hogy egyszerre kellene olcsón, hatékonyan, környezetbarát módon, országosan, társadalmilag elfogadhatóan és politikailag támadhatatlanul működtetnie egy rendszert, amelynek több pontja önmagában is veszteséget termel.
Ez így nem modellnek tűnik, hanem túlélőgyakorlatnak.
A magyarok mindenesetre viszik vissza a palackokat. Az automaták dolgoznak. Az 50 forintos kuponok jönnek-mennek.
A kérdés már csak az: ki fizeti ki a végén azt a számlát, amit a rendszer minden visszaváltott palackkal egyre hangosabban tol maga előtt?