Most érkezett a hír Pogány Juditról, megszakad a szív! Kitartás kívánunk a művésznőnek!
Pogány Judit nem drámát csinált a betegségéből, hanem kimondta azt, amit sokan talán el sem tudnának ilyen nyugalommal. A 81 éves, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész gyógyíthatatlan szembetegséggel él, amely lassan, makacsul szorítja ki az életéből azokat a dolgokat, amelyek másoknak természetesek: az olvasást, az önálló közlekedést, a biztonságos vezetést.
Nem szemüveg kérdése, és nem múlik el egy műtéttel
Pogány Judit makuladegenerációval küzd, amely az éleslátásért felelős területet érinti. A színművész maga mondta el, hogy ez nem egyszerű dioptriahiba, nem olyan probléma, amelyre elég lenne egy erősebb szemüveg. A szürkehályogon már túl van, de a mostani betegsége nem a szemlencséhez kötődik.
Ez a különbség fontos. Mert aki kívülről nézi, könnyen mondja: biztos van rá valamilyen szemüveg, műtét, kezelés, megoldás. Csakhogy Pogány Judit beszámolója alapján itt nem erről van szó. Ő maga úgy fogalmazott, hogy makuladegenerációról, szövetelhalással járó szembetegségről beszélünk, amelyet nem tudnak meggyógyítani.
A kezelés célja legfeljebb az lehet, hogy lassítsák a folyamatot. Injekciókra jár, de a szavai alapján nem ringatja magát hamis reményekbe. Nem szépíti, nem dramatizálja, nem csomagolja díszpapírba.
Ez is érdekelhet
„Járok injekcióra, próbálkozásból, hogy hátha, de ez csak lassítja a folyamatot.”
Ebben a mondatban nincs nagy színpadi gesztus. Talán éppen ezért üt akkorát.
Három éve nem vezet, és az utcán sem egyszerű már eligazodni
A betegség nem valami távoli, elvont diagnózis az életében. Nagyon is gyakorlati következményei vannak. Pogány Judit elmondása szerint már harmadik éve nem tud vezetni. Ez önmagában is komoly veszteség, főleg annak, aki évtizedeken át aktívan dolgozott, próbákra, előadásokra járt, intézte az életét.
De a látásromlás nem áll meg az autóvezetésnél. A színművésznek az utcanevek, házszámok felismerése is nehézséget okoz, ezért az önálló közlekedés is egyre korlátozottabb. Taxival jár próbára és előadásra, ami egyszerre jelent anyagi és lelki terhet.
Ez az a része a történetnek, amelyről kevesebb szó esik, pedig nagyon is beszédes. Egy betegség nemcsak az orvosi papírokon változtatja meg az ember életét. Hanem abban is, hogy ki tud-e menni egyedül, el tud-e jutni oda, ahová szeretne, rá mer-e bízni magára egy hétköznapi utat.
A szabadság néha egészen apró dolgokban lakik. Egy slusszkulcsban. Egy utcanévtáblában. Abban, hogy az ember nem szorul másra, amikor elindul otthonról.
A színházban is ott van vele a betegség
Pogány Judit esetében a látásromlás nemcsak a magánéletet nehezíti meg, hanem a hivatást is. Egy színésznek a szöveg nem mellékes kellék. Abból dolgozik, azt tanulja, azt formálja, abból lesz este előadás.
A színművész korábban arról is beszélt, hogy a színházi szövegkönyveket egyre nagyobb betűkkel kell számára kinyomtatni. Eleinte csak kicsit nagyobb betűt kért, később már sokkal nagyobbra volt szüksége, hogy egyáltalán olvasni tudja. A betegség sajátossága miatt azonban ez sem egyszerű megoldás.
A makuladegeneráció nem úgy működik, mint amikor az ember egyszerűen homályosan lát. Az éleslátás sérül, a központi látás romlik, és ez az olvasást különösen nehézzé teheti. Pogány Judit szavai szerint minél nagyobb a betű, annál kisebb egységet töröl ki a szeme. Ez szinte kegyetlen ellentmondás: amit nagyítással próbálna megmenteni, azt a betegség más módon teszi nehezebbé.
És mégis dolgozik.
Ez nem romantikus hősködés. Nem kell belőle giccses mártírtörténetet faragni. Inkább arról van szó, hogy egy nagy művész addig kapaszkodik a hivatásába, ameddig csak tud. Nem azért, mert könnyű. Hanem mert az élete része.
A méltóság néha nem hangos, hanem pontos
Pogány Judit vallomásában az a legmegrendítőbb, hogy nem kér sajnálatot. Nem panaszáradatot mond, nem a közönséget akarja sokkolni. Egyszerűen beszámol arról, milyen egy olyan betegséggel együtt élni, amelynek az iránya világos, a vége viszont nem ad gyors és megnyugtató választ.
Azt is elmondta, hogy az állapota nem fog javulni, legfeljebb lassítani próbálják a romlást. Ezt kimondani is nehéz lehet. Nyilvánosan kimondani pedig még nehezebb, főleg úgy, hogy közben az ember nem akarja, hogy innentől mindenki csak betegként nézzen rá.
Pogány Judit több mint egy színésznő a magyar kulturális életben. Generációk hangja, arca, emléke. Olyan művész, akinek játékában mindig ott volt valami nagyon emberi: esendőség, humor, keménység, törékenység, irónia. Most a saját életében kellett ugyanebből az emberi anyagból építkeznie.
És nem a látványos mondatok miatt erős ez a vallomás. Hanem azért, mert pontos.
Nem könnyes címkét érdemel, hanem figyelmet
Egy ilyen történetnél könnyű túlzásba csúszni. Könnyű azt írni, hogy „megszakad a szív”, könnyű nagy szavakat tenni a címbe, könnyű gyertyákat és sóhajokat pakolni a sorok közé. Csakhogy Pogány Judit története ennél többet érdemel.
Nem sajnálatot kell belőle gyártani, hanem figyelmet. Arra, hogy az időskori látásromlás nem apró kellemetlenség. Arra, hogy a látás elvesztése nemcsak orvosi ügy, hanem önállósági, lelki és mindennapi életminőségi kérdés is. Arra, hogy egy művész akkor is művész marad, amikor a teste már egyre szűkebb keretek közé próbálja szorítani.
Pogány Judit vallomása azért fájdalmas, mert nagyon hétköznapi veszteségekről beszél. Nem nagy tragédiajelenetben. Hanem abban, hogy nem ülhet autóba. Hogy taxira szorul. Hogy a szöveget már nem úgy látja, mint régen. Hogy minden olvasásért külön meg kell küzdenie.
És közben még mindig színpadra áll.
A taps mögött most egy nehezebb küzdelem is ott van
A közönség sokszor csak az előadás estéjét látja. A függönyt, a fényt, a mondatokat, a játékot. Azt már kevésbé, mennyi küzdelem van abban, hogy valaki egyáltalán eljusson odáig.
Pogány Judit esetében most már ezt is tudni lehet. Hogy a színpadra vezető út nemcsak szakmai fegyelem, hanem napi alkalmazkodás is. Nemcsak művészi munka, hanem logisztika, fájdalmas kompromisszumok, kezelések, nagyított szövegkönyvek és a romló látással való együttélés.
A művésznőnek nem üres, könnyes jókívánságokra van szüksége, hanem arra a tiszteletre, amelyet egy ilyen pálya és egy ilyen tartás megérdemel.
A betegség sok mindent elvehet. Kényelmet, önállóságot, biztonságérzetet, régi megszokásokat. De van, amit láthatóan nem tudott elvenni Pogány Judittól: azt a belső erőt, amellyel még most is dolgozik, játszik, jelen van.
És talán ez a legcsendesebb, mégis legerősebb mondata ennek az egész történetnek.