Kiderült a legkárosabb paksi átverés, ez már botrányos!
Kiderült a paksi válság egyik legkárosabb átverése: valós számokkal adtak el egy hamis történetet
Tuzson Bence volt igazságügyi miniszter szerint 1983-ban már sikerült leállás nélkül megoldani a Duna rendkívüli apadása miatt veszélybe kerülő paksi hűtést, ezért most is csak politikai akarat kellene ugyanehhez. A számok valóban egy korabeli vízügyi jelentésből származnak. Csakhogy az akkori és a mostani helyzet műszakilag annyira különbözik, hogy az összehasonlításból éppen az ellenkező következtetés adódik.
Tuzson Bence egy rendkívül hatásos Facebook-bejegyzéssel magyarázta el, hogyan kellett volna kezelni a jelenlegi paksi válságot. Felidézte, hogy 1983-ban 556 vízügyi dolgozót, 71 szivattyút, 132 teherautót és csaknem két kilométernyi csővezetéket mozgósítottak. Szádfalat építettek, vizet emeltek át, az erőmű pedig tovább termelt.
A történet első hallásra meggyőző. A számok stimmelnek, az összehasonlítás viszont hamis.
1983-ban nem ugyanaz a Duna és nem ugyanaz az erőmű volt
Negyvenhárom évvel ezelőtt egyetlen paksi blokk működött, amelynek másodpercenként nagyjából 20–25 köbméter hűtővízre volt szüksége. Ma négy blokk egyidejű működéséhez körülbelül 100 köbméter kell másodpercenként.
A Duna paksi vízállása 1983 novemberében mínusz 21 centiméterig süllyedt. A mostani válságban mínusz 130 centiméter körüli értékeket mértek. A különbséget nemcsak a sokkal súlyosabb és hosszabb aszály, hanem a folyómeder évtizedek alatt bekövetkezett bevágódása is növeli.
Ez is érdekelhet
1983 ráadásul novemberben, hideg időben történt. Most az extrém kisvízhez rendkívüli hőhullám és magas vízhőmérséklet társul. Nem pusztán azt kell megoldani, hogy a szivattyúk elérjék a vizet: az is korlátot jelent, mennyi víz áll rendelkezésre, mennyire meleg, és milyen állapotban lehet visszaengedni a Dunába.
Akkor nem a Duna fogyott el, hanem rosszul méretezték a csatornát
Az 1983-as védekezésről készült szakmai tanulmányból világosan kiderül, mi történt. A Duna főmedrében megvolt az egyetlen blokk működéséhez szükséges vízmennyiség, de az erőmű mesterséges hidegvízcsatornáját nem mélyítették le eléggé.
A vízügyi szakemberek ezért lezárták a csatornát, majd dízelszivattyúkkal emelték át a Duna vizét az erőmű felőli oldalra. Egy jól körülhatárolható tervezési hibát kezeltek ideiglenes műszaki beavatkozással. A válság után a csatornát le is mélyítették.
A mostani helyzet nem ugyanennek a hibának a megismétlődése. Négyszer akkora hűtővízigényről, jóval alacsonyabb folyószintről és forró nyári vízről van szó. Az 1983-as szivattyútelep egyszerű lemásolása ezért nem történelmi recept lenne, hanem kísérletezés egy teljesen más fizikai környezetben.
Egy atomerőmű nem politikai bátorságpróba
A paksi blokkok teljesítményéről nem az alapján kell dönteni, hogy egy politikus elég elszántnak akar-e látszani a Facebookon.
Az erőmű környezetvédelmi engedélye pontosan meghatározza, milyen hőmérsékletű víz kerülhet vissza a Dunába. A kibocsátás után 500 méterrel a folyó hőmérséklete főszabály szerint nem haladhatja meg a 30 Celsius-fokot. Az erőmű már 29,5 fokos belső beavatkozási határnál megkezdi a teljesítmény csökkentését.
Ezeket a határértékeket nem azért írták elő, mert a mérnökökből hiányzik az akarat. Azért léteznek, mert egy nukleáris létesítmény működtetése nem improvizációs verseny.
Lehet mobil szivattyúkat, terelőműveket és úszó berendezéseket használni. Ezek néhány centimétert vagy néhány kritikus napot nyerhetnek. Nem képesek azonban hidegebbé tenni a Dunát, több vizet teremteni benne, vagy eltüntetni a négy blokk nagyságrendekkel nagyobb terhelését.
A Fidesz most a saját mulasztásából gyárt hőstörténetet
Különösen visszás, hogy mindezt annak a Fidesznek a volt minisztere kéri számon, amely tizenhat éven keresztül irányította az országot.
A pártnak ennyi ideje volt arra, hogy a Paksi Atomerőmű vízkivételét felkészítse a szélsőséges kisvizekre, fejlessze az energiatárolást, csökkentse az ország egyetlen nagy alaperőműtől való függését, és alkalmazkodjon az egyre hosszabb aszályokhoz.
Ehelyett most egy 1983-as szükségmegoldást állítanak be úgy, mintha a jelenlegi kormánynak csak elő kellene vennie néhány szivattyút a raktárból. A fizikai különbségeket elhallgatják, majd a biztonsági korlátozásokat politikai gyengeségként mutatják be.
Ez nem vízügyi szakértelem, hanem válságkommunikáció.
Az 1983-as történet valódi tanulsága éppen az ellenkezője
A negyvenhárom évvel ezelőtti szakemberek valóban rendkívüli munkát végeztek. A beavatkozásukból azonban nem az következik, hogy minden új válságot ugyanazzal a módszerrel kell kezelni.
A valódi tanulság az, hogy az ideiglenes védekezés után kijavították az akkor feltárt műszaki hibát: mélyebbre kotorták a hidegvízcsatornát. Nem tettettek úgy, mintha a rendkívüli mozgósítás örökké helyettesíthetné a tartós infrastruktúrát.
Most ugyanez lenne a feladat, csak sokkal nagyobb léptékben. A vízkivételi rendszer átalakítása, a Dunától kevésbé függő hűtési megoldások, az energiatárolás és a több lábon álló áramtermelés kiépítése.
Tuzson Bence története azért különösen káros, mert azt üzeni: nincs új helyzet, nincs szükség alkalmazkodásra, csak a mostani vezetők gyengébbek a régieknél.
Pedig a valóság ennél kellemetlenebb. Olyan válság érkezett meg, amelyre a korábbi kormányoknak kellett volna felkészíteniük az országot. Ezt nem lehet egy negyvenhárom éves szivattyús történettel elfedni.