Brutálisan kínos jelenetek a Sulyok-tüntetésen: Bedét már a szervezők is küldték volna, Skrabski Fruzsinát pedig kifújolta a saját közönsége
A Sulyok Tamás és az állami intézményvezetők melletti vasárnapi tüntetésnek elvileg arról kellett volna szólnia, hogy a résztvevők kiállnak az alkotmányosság, az intézmények és a „normális közbeszéd” mellett. Ehhez képest a rendezvény több ponton is egészen más képet mutatott: belső feszültséget, indulatos közönséget, széteső üzeneteket és olyan szereplőket, akiktől már láthatóan a saját oldalon is egyre többen szabadulnának.
A nap egyik legkínosabb jelenete az volt, amikor a Vadhajtásokhoz kötődő Bede Zsoltot a beszámolók és a helyszíni felvételek alapján maga a szervező próbálta távozásra kérni. A rövid videórészletben az hallatszik, hogy valaki többször is azt kéri tőle: „Menj el, légy szíves.” Bede erre visszakérdez, majd közli, hogy nem megy sehova.
Ez a néhány másodperc tökéletesen megmutatta a Fidesz utáni jobboldali tér egyik legnagyobb problémáját: azok az arcok, akik éveken át a leghangosabb, legprovokatívabb, legdurvább stílust vitték a nyilvánosságba, most már sokszor nem erősítik, hanem lehúzzák a saját oldalukat.
És úgy tűnik, ezt már nemcsak a politikai ellenfelek látják.
Bede Zsolt jelenléte már a saját oldalon is teherré válhatott
Bede Zsolt hosszú ideje a kormánypárti nyilvánosság egyik legagresszívebb stílusú szereplőjeként ismert. A rajongói szerint szókimondó és bátor, a kritikusai szerint viszont botránykereső provokátor, aki nem vitát folytat, hanem helyzeteket robbant, embereket hergel, és sokszor inkább elriasztja azokat, akik egyébként hajlandóak lennének meghallgatni a jobboldali érveket.
Ez is érdekelhet
A mostani jelenet azért különösen beszédes, mert nem ellenzéki aktivisták próbálták kitessékelni, hanem a tüntetés környezetéből érkezett a kérés, hogy menjen el. Ez nem apróság. Azt jelzi, hogy a szervezők is érezhették: egy ilyen szereplő jelenléte nem feltétlenül segít egy olyan rendezvényen, amelyet éppen az intézmények méltósága, a jogállamiság és a kulturált közbeszéd védelmében hirdettek meg.
Mert hogyan lehet komolyan venni egy „normális közbeszédért” meghirdetett eseményt, ha annak peremén olyan figurák jelennek meg, akiknek neve sokak számára éppen a durva, provokatív, konfliktuskereső politikai stílust jelenti?
Ez a kérdés nem Magyar Péternek kellemetlen. Ez a Fidesz-közeli oldalnak kellemetlen.
Skrabski Fruzsina saját közönségét próbálta csitítani
A másik kínos jelenet Skrabski Fruzsina beszéde alatt történt. A dokumentumfilmes Puzsér Róbertről beszélt, akit a barátjának nevezett, mire a tömegből erős pfújolás és bekiabálás hallatszott. Skrabski láthatóan próbálta megállítani a saját közönségét.
„Nem! Ha nem lehet most azt megcsinálni, hogy elfogadják, hogy nekem ő a barátom, akkor én hogy állhatok így és beszélhetek a normális közbeszédért?” – mondta a színpadon.
Ez a pillanat szinte szimbolikus volt. Egy olyan tüntetésen, amelynek szereplői az állítólagos tisztességes közbeszéd és a demokratikus intézmények védelmében szólaltak fel, a közönség egy része még azt sem tudta elviselni, hogy az egyik felszólaló egy politikailag nem hozzájuk tartozó embert a barátjának nevezzen.
Skrabski Fruzsina ráadásul nem Magyar Pétert védte. Nem a Tiszát dicsérte. Nem a kormány mellett kampányolt. Csupán arról beszélt, hogy vannak pillanatok, amikor pártok felett kellene összerakni valamit, és hogy Puzsér Róbert, Böjte Csaba, Kassai Lajos és ő korábban vállaltak volna egy megbékéléssel kapcsolatos szereplést.
Ez is elég volt ahhoz, hogy a tömeg egy része kifütyülje.
Így nehéz „szeretetországról” beszélni
A tüntetés egyik visszatérő szava a szeretet, a közösség és a normális közbeszéd volt. Csakhogy a színpadon elhangzó szándék és a tömeg reakciói között látványos szakadék tátongott.
Ha valaki azt mondja, szeretetországot akar, majd a saját közönsége pfújol, amikor egy felszólaló párbeszédről vagy egy politikai ellenféllel való emberi kapcsolatról beszél, akkor ott nem a Tisza-kormány a fő probléma. Hanem az, hogy a régi politikai reflexek még mindig erősebbek, mint az újracsomagolt békülékeny szövegek.
A tüntetésen egyszerre volt jelen az intézményvédelemnek szánt komoly hang, a Magyar Péter elleni düh, a Fidesz múltjához való ragaszkodás, a Tisza kommunikációjának utánzása és a saját oldalon belüli fegyelmezetlenség. Ez az elegy nem erőt mutatott, hanem zavart.
Skrabski jelenete pedig azért lett ennyire kínos, mert élőben mutatta meg: a saját tábor egy része még azt a minimális gesztust sem fogadja el, hogy valaki ne ellenségként beszéljen Puzsér Róbertről.
A Fidesznek nem csak ellenfelei vannak, hanem saját terhei is
A 2026-os vereség után a Fidesznek nemcsak Magyar Péterrel és a Tisza-kormánnyal kellene megküzdenie, hanem a saját politikai örökségével is. Az elmúlt években olyan hangnemet engedtek szabadjára a saját médiaterükben, amely rövid távon lehet, hogy mozgósított, hosszú távon viszont rengeteg mérsékeltebb választót elidegenített.
Bede Zsolt és a hozzá hasonló szereplők pontosan ezt a problémát testesítik meg. Lehet, hogy a keménymagnak tetszik a konfrontatív stílus, de egy választást nem csak a keménymaggal lehet megnyerni. Sőt, a Fidesz mostani helyzetében éppen azokhoz kellene beszélnie, akik elfordultak tőle: mérsékelt jobboldaliakhoz, csalódott konzervatívokhoz, bizonytalanokhoz, olyan emberekhez, akiknek elegük lett az ordításból, a gyalázkodásból és a permanens háborús hangulatból.
Ezek az emberek aligha kapnak kedvet a visszatéréshez, ha azt látják, hogy a frontvonalban továbbra is ugyanazok az arcok tűnnek fel, ugyanazzal a stílussal, ugyanazzal a botrányos energiával.
Sőt, könnyen lehet, hogy sokan éppen miattuk fordultak el végleg.
A provokáció nem stratégia
A régi kormánypárti kommunikáció sokáig működött az állandó provokációval. Oda kellett menni, bele kellett állni, rá kellett kérdezni, ki kellett borítani, fel kellett venni, ki kellett vágni, fel kellett tölteni. A cél nem a vita volt, hanem az érzelmi reakció. Nem a meggyőzés, hanem a tábor hergelése.
Csakhogy ellenzékben ez a módszer sokkal kevésbé hatékony. A hatalom birtokában a provokáció erőt mutathatott. Vereség után viszont inkább kétségbeesettnek tűnik. Ha a Fidesz-közeli oldal továbbra is ugyanazokkal a figurákkal próbál visszakapaszkodni, akik a bukás előtti korszak harsány arcai voltak, akkor nehéz lesz elhitetni, hogy valódi megújulás történt.
A mostani tüntetésen éppen ez látszott. Egyes felszólalók próbáltak komoly alkotmányos érveket mondani. Mások a közbeszéd megtisztításáról beszéltek. Közben a tömeg pfújolt, indulatból reagált, és a rendezvény körül olyan szereplők jelentek meg, akik miatt a mérsékeltebb jobboldaliak inkább otthon maradhattak.
Ez nem ellenzéki építkezés. Ez politikai önsorsrontás.
A Tisza ellen tüntetnének, de közben saját magukat leplezik le
A Sulyok melletti tüntetés üzenete papíron az lett volna, hogy Magyar Péter túl messzire megy, amikor lemondásra szólítja fel az Orbán-korszak alatt megválasztott állami vezetőket. Erről lehetne komoly politikai és jogi vitát folytatni. Lehetne beszélni intézményi folytonosságról, alkotmányos fékekről, a kétharmados hatalom korlátairól, a jogállami átmenet dilemmáiról.
Ehelyett a rendezvény emlékezetes pillanatai nem ezek lettek, hanem Bede Zsolt körüli kínos jelenet, Skrabski Fruzsina kifütyülése, a dühös bekiabálások és az a feltűnő ellentmondás, hogy a szeretetről beszélő oldalon sem mindig sikerül elviselni a másként gondolkodókat.
Ez a Tisza számára politikai ajándék. Mert miközben a Fidesz-közeli ellenzék megpróbálja Magyar Pétert diktátorként, erőszakos hatalomépítőként bemutatni, a saját rendezvényén mutatja meg, mennyire nem tud mit kezdeni a párbeszéddel, az árnyalt mondatokkal és a mérsékeltebb hanggal.
Skrabski Fruzsina jelenete éppen ezért volt annyira erős. Nem azért, mert ő lenne a történet főszereplője, hanem mert egy pillanatra megpróbált normálisabb hangot vinni a színpadra, és a saját közönsége egy része ezt sem fogadta el.
Magyar Péter ellenfelei még mindig a régi reflexek rabjai
A Tisza-kormány egyik legnagyobb politikai előnye jelenleg az, hogy az ellenfelei sokszor nem képesek kilépni a régi szerepeikből. Ugyanazok a szavak, ugyanaz a düh, ugyanaz a hergelés, ugyanazok a figurák. Mintha nem történt volna meg a választási vereség, mintha nem derült volna ki, hogy az ország jelentős része már nem kér ebből.
Magyar Péter éppen azért tudott áttörni, mert sok választónak azt ígérte: lehet más politikai nyelv, lehet elszámoltatás, lehet változás, lehet erő durvaság nélkül. Lehet vitatni, mennyire sikerül ezt kormányon megvalósítania, de az biztos, hogy az ellenoldal jelenlegi állapota egyelőre inkább őt erősíti.
Mert ha a választók azt látják, hogy a Fidesz-közeli ellenzék első nagyobb megmozdulásain még mindig a botrányos arcok, a pfújolás, a hazaárulózás, a személyeskedés és a belső feszültség dominál, akkor aligha fognak tömegesen visszavágyni a régi világba.
Ez nem erődemonstráció volt, hanem figyelmeztetés a saját oldalnak
A vasárnapi tüntetés végül többet mondott a Fidesz jelenlegi válságáról, mint Sulyok Tamás helyzetéről. Megmutatta, hogy a jobboldali ellenzék még nem találta meg az új arcát. A régiek viszont továbbra is ott vannak, és sokszor éppen ők akadályozzák, hogy komolyabb, szélesebb körnek szóló üzenet szülessen.
Bede Zsolt jelenete azt jelezte: a provokatív médiavilág már a saját oldalon is kellemetlen lehet. Skrabski Fruzsina kifütyülése azt mutatta: a közönség egy része még mindig nem készült fel a normális közbeszédre, hiába hirdetik azt a színpadon. A kettő együtt pedig azt üzeni: a Fidesz veresége nemcsak politikai, hanem kulturális és kommunikációs válság is.
A Tisza-kormány ellen lehet tüntetni. Sulyok Tamás mellett lehet kiállni. Az állami intézményvezetők ügyéről lehet vitázni. De ha egy ilyen rendezvény végül arról szól, hogy a saját szónokot fütyülik ki, a botrányos szereplőt pedig már a szervezők is távolabb látnák szívesen, akkor ott nem az ellenféllel van a legnagyobb baj.
Hanem a saját oldallal.
És ez a Fidesz számára sokkal rosszabb hír, mint bármelyik Magyar Péter-poszt.