Aki most sajnálja Sulyok Tamást, az jól olvassa el ezt mit tett Karsai Dániellel, és egyéb áldozatokkal
Sulyok Tamás körül most sokan hirtelen méltóságról, emberségről és tiszteletről beszélnek. Arról, hogy az államfővel nem lehet így bánni, nem lehet kizárni a közös fotókról, nem lehet nyilvánosan felszólítani a távozásra. Csakhogy mielőtt bárki könnyes szemmel sajnálni kezdené a köztársasági elnököt, érdemes felidézni az elmúlt időszak egyik legfájdalmasabb ügyét: Karsai Dániel történetét. A gyógyíthatatlan ALS-beteg alkotmányjogász nem kiváltságot kért. Nem hatalmat, nem luxust, nem politikai alkut. Azt kérte, hogy az ember méltósága az élete végén se vesszen el.
Karsai Dánielhez egy Fideszes képviselő sem ment oda amikor a parlamentben volt, egyszerűen levegőnek nézték.
Karsai Dániel kérése emberi volt, Sulyok válasza hideg jogi fal
Karsai Dániel és sorstársa, Dunavölgyi Erzsébet is Sulyok Tamás köztársasági elnökhöz fordult az életvégi döntés ügyében. Karsai azt kérte, hogy az államfő nyilvánosan jelezze: kegyelemben részesítené azokat, akik gyógyíthatatlan, súlyos szenvedésnek kitett betegek életvégi döntésében segítenének. Dunavölgyi Erzsébet pedig azt kérte, hogy az elnök éljen törvénykezdeményezési jogával az aktív eutanázia lehetővé tétele érdekében. Sulyok mindkét kérést elutasította.
Az államfő azzal érvelt, hogy a kegyelmi jogkör ilyen előzetes gyakorlása „menlevélként” hatna, és bűncselekmény elkövetésére bátoríthatna embereket. A Telex akkori beszámolója szerint Sulyok úgy látta, ezzel felülírná a Büntető Törvénykönyvet, amire nincs hatásköre.
Ez is érdekelhet
Ez lehet jogilag védhető álláspont. De az elnöki méltóság nem pusztán jogtechnika. Egy köztársasági elnök nem csak paragrafusokkal beszél, hanem gesztusokkal is. Karsai Dániel esetében pedig a gesztus hiányzott a legjobban: az a nyilvános, erős, emberi kiállás, amely kimondja, hogy egy haldokló ember méltósága nem pártpolitikai vagy jogászi részletkérdés.
Karsai még ebben is méltósággal reagált
Karsai Dániel válasza sokkal nagyvonalúbb volt, mint amit a magyar politika legtöbbször megérdemel. Amikor az RTL riportere azt kérdezte tőle, csalódott-e Sulyok döntése miatt, azt mondta: „egy kicsit”. Hozzátette, hogy szerinte az ő érveik erősebbek, de azt is elismerte: már azt is nagyra értékeli, hogy egy állami vezető érdemi választ adott.
Ez a mondat mindent elmond Karsai Dániel emberi tartásáról. Egy halálos betegséggel küzdő ember, akitől az állam megtagadta az életvégi döntés szabadságát, még ebben a helyzetben is képes volt árnyaltan, tisztességesen beszélni az államfőről. Nem gyalázkodott, nem ordított, nem alázott. Érvelt.
És éppen ezért fájdalmas, hogy a másik oldalon nem látszott ugyanilyen erős erkölcsi bátorság. Sulyok Tamás meglátogatta Karsait, ez tény, és ezt nem kell elhallgatni. De a találkozás után nem lett belőle országos elnöki kiállás, nem lett belőle törvénykezdeményezés, nem lett belőle olyan közjogi gesztus, amely a legkiszolgáltatottabb emberek oldalára állította volna a Sándor-palotát.
Amikor a Fidesz-frakció elment Karsai mellett
A Karsai-ügynek volt egy másik, máig nehezen felejthető jelenete is. Amikor az ALS-ben szenvedő alkotmányjogász a Parlamentben próbált beszélni kormánypárti képviselőkkel az életvégi döntés ügyéről, a Telex beszámolója szerint a fideszes képviselők közül végül egyedül Kósa Lajos állt szóba vele, ő is sietve, későbbi beszélgetést ígérve.
Ez a pillanat sokak emlékezetében nem jogi vitaként maradt meg, hanem erkölcsi képként. Egy halálos beteg ember ül a Parlamentben, és a hatalom emberei elsétálnak mellette. Nincs kézfogás, nincs vállra tett kéz, nincs emberi mondat, amely legalább azt üzenné: látunk téged, értjük a szenvedésedet, akkor is, ha nem értünk egyet veled.
Sulyok Tamás akkor nem volt köztársasági elnök, de később államfőként sem tette ezt a történetet a nemzeti együttérzés egyik ügyévé. Pedig egy köztársasági elnöknek éppen az ilyen pillanatokban lenne dolga. Nem akkor kell a nemzet egységéről beszélni, amikor díszünnepségen könnyű mondatokat felolvasni. Hanem akkor, amikor egy kiszolgáltatott ember méltósága kerül szembe a hatalom hideg közönyével.
Sulyok más ügyekben is a hallgatást választotta
A Sulyokkal szembeni kritika nem csak Karsai Dániel ügyéről szól. Az elmúlt időszakban többször is felmerült, hogy az államfő nem volt képes vagy nem akart erős erkölcsi álláspontot képviselni olyan kérdésekben, ahol a nemzeti egység jelképeként kötelessége lett volna megszólalni.
Jellemző példa volt a munkácsi rakétatámadás ügye. 2025 augusztusában Sulyok Tamás először még „orosz rakétatámadásként” említette a Munkácsot ért támadást, majd később törölte posztjából az „orosz” szót. A Telex, a 444 és a HVG is beszámolt arról, hogy az eredeti megfogalmazásból végül csak „rakétatámadás” maradt.
A Sándor-palota később azzal magyarázta a módosítást, hogy akkor még nem kaptak részletes megerősítést a támadás körülményeiről. Ez lehet hivatalos indok. De politikailag és erkölcsileg mégis sokakban az maradt meg: amikor egy magyar történelmi emlékekkel is bíró kárpátaljai várost támadás ért, az államfő hivatala óvatosan visszalépett attól, hogy kimondja az elkövető nevét.
A méltóság nem csak az államfőnek jár
Most, amikor Sulyok Tamás körül megszólalnak a sajnálkozó hangok, érdemes feltenni a kérdést: hol volt ez az érzékenység Karsai Dánielnél? Hol volt a felháborodás, amikor egy haldokló ember életvégi döntését lesöpörték? Hol volt az együttérző közjogi gesztus, amikor ALS-betegek nem ideológiai vitát, hanem méltóságot kértek?
Sulyok Tamásnak természetesen jár az emberi méltóság. Senkit nem kell megalázni, senkit nem kell embertelen módon kezelni. De a köztársasági elnöki tisztség nem sérthetetlen üvegbúra. Aki a nemzet egységét testesíti meg, attól számon lehet kérni, hogy mikor hallgatott, mikor nem állt ki, mikor nem ütötte meg azt az erkölcsi mércét, amelyet a hivatala megkövetel.
És itt van a lényeg: nem Sulyok személyes fájdalma a legnagyobb ügy ebben az országban. Hanem azoké, akiknek az állam nem adott védelmet. A megalázott betegek, a kiszolgáltatott gyerekek, a propagandával célkeresztbe tett civilek, a megfigyelt emberek, a háborús félelemben tartott családok, az állami közönybe ütköző áldozatok.
Ezért nem elég most a sajnálat
Aki most Sulyok Tamást sajnálja, annak joga van ehhez. De akkor legyen következetes. Sajnálja Karsai Dánielt is, aki méltósággal próbált küzdeni a saját halálának szabadságáért. Sajnálja Dunavölgyi Erzsébetet is, akinek kérésére szintén nemet mondott az államfő. Sajnálja azokat is, akiknek az ügyeiben a Sándor-palota nem lett erkölcsi menedék, csak hivatali épület.
Magyar Péter és a Tisza-kormány most azt üzeni: a régi rendszer közjogi szereplőinek vállalniuk kell a felelősséget azért, amit tettek, és azért is, amit nem tettek meg. Ez lehet kemény. Lehet kellemetlen. Lehet sokaknak túl gyors és túl éles. De nem a semmiből jött.
A Sulyok Tamással szembeni indulat mögött nem pusztán politikai bosszúvágy van. Ott van Karsai Dániel ügye, a hallgatások sora, a kimondatlan szavak, az elmulasztott gesztusok, a nem képviselt áldozatok emléke.
Sulyok Tamást most sokan féltik a nyilvános kirekesztéstől. Karsai Dániel viszont egy olyan államtól kért méltóságot, amely végül nem adott neki valódi választ a legfontosabb kérdésre: dönthet-e az ember emberséggel a saját szenvedésének végéről?
Aki ezt végiggondolja, talán már érti, miért nincs most mindenkiben részvét a Sándor-palota lakója iránt.