Rettegett betegség vette el Scherer Péter életét – Halála előtt drámai dolgot tett.
Scherer Péter halála azért rázta meg ennyire az országot, mert a nézők többsége semmit nem érzékelt abból, ami a háttérben zajlott. A Jászai Mari-díjas színész nem beszélt nyilvánosan a betegségéről, nem panaszkodott, nem tette közszemlére a küzdelmét. A barátai és kollégái viszont tudták: Pepe hosszabb ideje komoly harcot vív.
A tüneteket a közeli barátok már láthatták
Liptai Claudia búcsúja még közelebb visz ahhoz, mi történhetett az utóbbi hónapokban. Azt írta Schererről: „Soha nem panaszkodtál, pedig tudtuk, hogy beteg vagy.” Ez sokat elmond. A szakmai környezetében, a barátai között már nem volt titok, hogy baj van, de ő nem akarta, hogy ez határozza meg a róla szóló történetet.
Liptai egy másik megrendítő részletet is említett: volt idő, amikor mintha „visszaköltözött volna az élet” Scherer szemébe, és újra szín lett a hajában. Ez arra utal, hogy a környezete látta a hullámzásokat: a rosszabb időszakokat, majd a reményt adó javulásokat. Ismerős, fájdalmas ritmusa ez sok súlyos betegségnek: az ember környezete kapaszkodik minden jobb napba, minden erősebb pillantásba, minden mosolyba.
A közönség csak apró jeleket láthatott
Utólag nézve voltak jelek, csak akkor még nem így olvastuk őket. Az egyik utolsó interjújában Scherer Péter igyekezett rövidre zárni a beszélgetést, mert hamar elfáradt. Ez akkor egyszerű fáradtságnak tűnhetett. Ma már, Mucsi és Liptai mondatai után, egészen más súlya van.
A legmegrázóbb mégis az a válasza, amelyet arra a kérdésre adott, mit szeretne öt év múlva látni az életében. Scherer azt mondta: ha öt év múlva is beszélgetnek, az szuper, mert az azt jelenti, hogy még él. Akkor ez lehetett egy fanyar, schereres mondat. Most inkább olyan, mintha tudta volna: az idő már nem magától értetődő.
Ez is érdekelhet
Nem akarta, hogy sajnálják
Scherer Péter utolsó időszakának legemberibb része éppen ez: a barátai tudtak a betegségről, láthatták a fáradtságot, az erő fogyását, a jobb és rosszabb napokat, ő mégsem a betegségéből akart történetet csinálni. Nem akart beteg színész lenni. Színész akart maradni.
Ezért dolgozott, amíg tudott. Ezért adott interjút. Ezért beszélt a színházról, a hivatásáról, a barátairól. Ezért maradt a közönség előtt ugyanaz a szerethető, fanyar, meleg tekintetű Pepe, akit annyian szerettek.
Mucsi számára nemcsak kolléga volt, hanem testvér
Különösen fájdalmas mindez Mucsi Zoltán búcsújának fényében. Kapa és Pepe párosa nemcsak filmes legenda volt, hanem valódi emberi kötelék. Scherer egy korábbi interjúban remegő hangon mondta: ahhoz nem kell találkoznia Zolival, hogy tudja, ő van neki. Majd hozzátette: ha meghal, Zolit fogja elsőnek felhívni, mert úgy érzi, ez rá tartozik.
Ez a mondat most szinte elviselhetetlenül szép és szomorú. A barátai tudták, hogy beteg. Látták rajta a jeleket. Talán féltették, talán reménykedtek, talán minden jobb nap után azt hitték, van még idő.
De Scherer Péter végül úgy ment el, ahogy élt: méltósággal, csendben, szerethetően, hatalmas űrt hagyva maga után.
A betegségét nem nevezte meg a nyilvánosság előtt. Nem is ez a fontos. Hanem az, hogy miközben küzdött, továbbra is adott. A barátainak szeretetet, a kollégáinak biztonságot, a közönségnek pedig azt a különös, pótolhatatlan Scherer-féle emberséget, amelyből mostantól már csak az emlékek, filmek és előadások maradnak.
Nyugodjon békében, Pepe.