Kádár János utolsó szavaitól kirázza az embert a hideg: olyat mondott, ami örökre beleégett a magyar történelembe
Kevés politikai pályafutás zárult olyan nyomasztó, szimbolikus és megrendítő jelenetekkel, mint Kádár Jánosé. Az egykori pártfőtitkár utolsó hónapjai nemcsak egy idős, beteg ember testi és lelki összeomlásáról szóltak, hanem egy egész korszak végéről is. A hatalom, amely évtizedeken át körülvette, lassan eltűnt mellőle. A rendszer, amelynek ő volt az arca, szétesett. A múlt pedig, amelyet évtizedeken át maga mögött próbált hagyni, az utolsó napokban újra és újra visszatért hozzá.
A történet legdermesztőbb része az a mondat, amelyet halála előtt mondott ki. Rövid volt, fájdalmas, és szinte lehetetlen nem történelmi vallomásként hallani:
„Öljenek meg!”
Ez volt Kádár János utolsó rögzített mondata.
Ez is érdekelhet
A hatalom vége: amikor előjöttek a „Brutusok”
1988 májusában Kádár János lemondott az MSZMP főtitkári posztjáról. Formálisan pártelnök lett, de a valóságban ekkor már átadta a hatalmat. Utódjául Grósz Károlyt választotta ki, abban a hitben, hogy a rendszer ellenőrzött átalakítását majd ő irányítja.
Csakhogy Grósz gyorsan lecserélte a pártvezetés jelentős részét, és ezzel lényegében megkezdődött a kádári korszak lebontása. Kádár ezt nem egyszerű politikai fordulatként élte meg, hanem személyes árulásként. Egy zárt körben elhangzott mondata mindent elárul arról, hogyan látta a történteket:
„A Brutusok előjöttek.”
A mondat egyszerre volt történelmi utalás és személyes keserűség. Kádár úgy érezhette, azok fordultak el tőle, akiknek a rendszeren belül ő maga adott teret, rangot, hatalmat.
Elzárták a nyilvánosságtól
1988 őszére Kádár állapota látványosan romlani kezdett. Egyre nehezebben tudta követni a politikai folyamatokat, beszéde gyakran zavarossá vált, a pártvezetés pedig egyre inkább teherként tekintett rá.
Lassan elzárták a nyilvánosságtól. Régi elvtársai is csak engedéllyel találkozhattak vele. Az egykori mindenható vezetőből olyan ember lett, akit már saját rendszere sem tudott, vagy nem akart kezelni.
Ez a mellőzöttség különösen fájdalmas lehetett számára. Kádár egész politikai léte a fegyelemre, a kontrollra, a pártfegyelemre és a hatalomgyakorlás szabályaira épült. Élete végén pedig éppen ezek a szabályok fordultak ellene.
Az utolsó beszéd, amely sokkolta az országot
- április 12-én Kádár János megtartotta utolsó, tragikussá vált beszédét az MSZMP Központi Bizottsága előtt. Többen próbálták lebeszélni róla. Grósz Károly is tartott attól, hogy az idős, beteg pártelnök nyilvánosan méltatlan helyzetbe kerül.
A beszéd mégis elhangzott.
A jelenlévők döbbenten hallgatták a fájdalmasan kusza, néha nehezen követhető mondatokat. A teremben ülők közül többen sírva fakadtak. Az ország pedig az egyre szabadabb sajtón keresztül szembesült azzal, hogy az évtizedeken át rendíthetetlennek látszó Kádár valójában összeomlott.
Ez már nem a hatalom beszéde volt. Hanem egy emberé, akit utolért a múlt, a betegség és a történelem.
Amikor hivatalosan is félreállították
A beszéd után a pártvezetés lépéskényszerbe került. Orvosi bizottság vizsgálta meg Kádárt, és kimondták: nem munkaképes, nem tudja ellátni a feladatait.
- május 8-án felmentették pártelnöki tisztségéből, és megfosztották központi bizottsági tagságától is.
Ezzel a férfi, aki évtizedeken át Magyarország egyik legnagyobb hatalmú embere volt, hivatalosan is nyugdíjassá vált. Kádár felesége, Tamáska Mária ezt később megalázásként élte meg. Úgy látta, nem volt szükség arra, hogy egy súlyosan beteg embert ilyen módon távolítsanak el.
Az üres bőrönd: egy korszak legmegrázóbb jelképe
1989 kora nyarán történt az egyik legszimbolikusabb jelenet. Kádár felhívta Grósz Károlyt, és azt kérte, látogassa meg. Amikor Grósz megérkezett a Cserje utcai villához, Kádár köpenyben állt az utcán, kezében egy bőrönddel.
Azt mondta: vigyék el, mert már nem méltó ott lakni.
Grósz és Tamáska Mária visszakísérték a házba. A bőröndöt később kinyitották.
Üres volt.
Nehéz ennél erősebb képet találni egy politikai élet végére. Egy ember, aki évtizedeken át egy ország sorsáról döntött, végül egy üres bőrönddel állt a háza előtt. Mintha a hatalom, a rang, a párt, a rendszer és az egész kádári világ végül semmit sem hagyott volna a kezében.
Nagy Imre temetése után végképp megtört
- június 16-án újratemették Nagy Imrét és mártírtársait. Ez a nap a rendszerváltás egyik legfontosabb szimbolikus pillanata volt. Kádár számára azonban ennél is több lehetett: a múlt végleges visszatérése.
A Nagy Imre-ügy árnyéka egész politikai pályáját végigkísérte. A forradalom leverése, a megtorlások, Nagy Imre kivégzése és a rendszer megszilárdítása mind olyan történelmi terhek voltak, amelyekkel élete végén már nem tudott mit kezdeni.
Egy tiszta pillanatában felhívta Fock Jenőt. Elbúcsúzott tőle, és azt kérte, közvetítse bocsánatkérését Grósz és a Központi Bizottság felé az április 12-i beszéd miatt.
A beszélgetés végén nem tudta letenni a telefont. Csak hallgatott.
A vonal másik végén pedig hallani lehetett, ahogy zokog.
A kommunista vezető, aki papot hívatott
Élete végén Kádár papot hívatott, és meggyónt. Ez különösen megrendítő pillanat egy olyan ember esetében, aki ateista, egyházellenes kommunista rendszer vezetője volt.
Hogy pontosan mit mondott, azt soha nem fogjuk megtudni. A gyónási titok örökre magával vitte.
De maga a tény is sokatmondó. Mintha a politikai számítások, pártdokumentumok, ideológiai mondatok és történelmi önigazolások mögül a végén előlépett volna az ember, aki választ keresett arra, amit már nem lehetett hatalmi nyelven megmagyarázni.
„Megyek az Imre temetésére”
- július 3-án tüdőgyulladással kórházba került. Egy alkalommal kitépte magából az infúziókat, és indulni akart. Amikor megkérdezték tőle, hová megy, ezt mondta:
„Megyek az Imre temetésére.”
Ez a mondat önmagában is dermesztő. Nagy Imre temetése addigra már megtörtént. Kádár azonban lélekben még mindig ott tartott. Mintha a történelem legnagyobb terhe az utolsó napokban újra és újra visszahúzta volna ahhoz az eseményhez, amely elől évtizedeken át nem tudott teljesen elmenekülni.
Ezután hangzott el az utolsó rögzített mondata:
„Öljenek meg!”
Ebben a két szóban benne van a fizikai szenvedés, a lelki összeomlás, a bűntudat, a kiszolgáltatottság és egy korszak végső szétesése.
A történelem kegyetlen időzítése
Kádár János 1989. július 6-án, 9 óra 16 perckor halt meg.
Ugyanezen a napon hirdették ki Nagy Imre és társai rehabilitálását.
A magyar történelem ritkán ír ilyen kegyetlenül pontos szimbólumokat. Az egyik ember, akinek nevéhez a megtorlás korszaka kötődött, éppen azon a napon halt meg, amikor az általa elítélt és kivégzett Nagy Imre jogi értelemben is visszakapta becsületét.
Ez nem egyszerű dátumegyezés volt. A történelem mintha egyetlen napba sűrítette volna a kádári korszak erkölcsi mérlegét.
Két temetés, két Magyarország
Nagy Imre újratemetésén és Kádár János búcsúztatásán is hatalmas tömeg jelent meg. A két esemény két különböző Magyarországot mutatott meg.
Az egyik a forradalom, a megtorlás áldozatai és a szabadság felé forduló ország jelképe volt. A másik azoké, akik Kádárban még mindig a biztonság, a kiszámíthatóság, a „gulyáskommunizmus” és a megszokott világ emberét látták.
Ez a kettősség máig velünk él. Kádár János megítélése ma sem egyszerű. Egyesek számára a megtorlások és az elnyomás vezetője. Mások számára a viszonylagos jólét, a nyugalom és a kiszámíthatóság időszakának arca. A valóság azonban ennél sokkal súlyosabb és ellentmondásosabb.
Az utolsó mondat, amely mindent összefoglal
Kádár János utolsó szavai nem hősi mondatok voltak. Nem politikai üzenetként hangzottak el. Nem gondosan megfogalmazott történelmi végszó volt.
Hanem egy megtört ember kétségbeesett mondata:
„Öljenek meg!”
Éppen ettől olyan megrázó.
Mert ebben nemcsak egy haldokló ember szenvedése hallatszik, hanem egy egész korszak összeomlása is. A hatalom végén nem dicsőség állt. Nem győzelem. Nem megnyugvás. Hanem üres bőrönd, zokogás, gyónás, Nagy Imre temetésének árnya és egy mondat, amelytől ma is kirázza az embert a hideg.
Kádár története ezért nem zárult le 1989-ben. Ott maradt a magyar emlékezetben, vitáinkban, családi történeteinkben, politikai reflexeinkben. És talán éppen az utolsó hónapjai mutatják meg a legpontosabban, hogy a történelem elől senki nem tud végleg elbújni.