Kiderült, miért nincs szoros kapcsolata az unokáival Gálvölgyi Jánosnak – őszintén elmondta az okát
Őszinte vallomást tett családi életéről Gálvölgyi János. A 77 éves, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész a Meglepetés magazinnak adott friss interjújában beszélt arról, miért nem alakult ki igazán szoros kapcsolata az unokáival – miközben a lányaival kifejezetten jó és támogató viszonyt ápol.
A színész nem kertelt, nem próbált szépíteni: szerinte egyszerűen nem mindenki „nagypapa típus”, és ő maga is ebbe a kategóriába tartozik.
A pálya ára: harmónia van, egyensúly nincs
Gálvölgyi János az interjúban arról beszélt, hogy a szakma és a magánélet között szerinte nem létezik valódi egyensúly, legfeljebb harmónia. Úgy fogalmazott: az egyik mindig a másik rovására megy, és fiatalabb korában ez gyakran a családi idő kárára történt.
Ennek ellenére úgy érzi, a lányaival való kapcsolatát sikerült jól felépítenie. Két lánya, Eszter és Dorka felnőttként is mellette állnak, segítőkészek, figyelmesek, és emberileg is büszke rájuk. A színész szerint ez annak a jele, hogy apaként nem vallott kudarcot.
Ez is érdekelhet
„Nem éreztem igazán, mit jelent édesapának lenni”
A művész visszaemlékezett arra az időszakra is, amikor a lányai még kicsik voltak. Bevallotta: akkoriban nem mindig tudta megélni az apaság klasszikus élményét. Amikor volt szabadideje, igyekezett tartalmasan együtt lenni velük – például diavetítéseket tartott otthon –, de alapvetően nem volt az a minden pillanatban jelen lévő, ráérős apa.
Ma sem változott sokat: egy előadás után „felhúzza a kapucnit, és eltűnik”, ahogy ő fogalmazott. Nem viszi haza a reflektorfényt, nem akar a magánéletben is szerepelni. Ez a visszahúzódó alkat pedig az unokákkal való kapcsolatára is hatással van.
Milyen nagypapaként?
A legőszintébb mondatai az unokáival kapcsolatban hangzottak el. Gálvölgyi János nyíltan kimondta:
„Nem vagyok igazi nagypapa típus, nincs nagyon szoros kapcsolatom az unokáimmal – még azzal sem, akivel egy házban lakunk.”
Ennek oka prózai, mégis fájdalmas: az idő. Az unokák iskolába, edzésre járnak, ő pedig gyakran akkor dolgozik, amikor ők otthon lennének. Mire a gyerekek hazaérnek, neki fellépése van. A színész elismeri, hogy nem mindig jutott rájuk elég figyelem, és ezért bocsánatot is kér tőlük.
Nincs benne keserűség
Bár a szavai őszinték és helyenként önkritikusak, Gálvölgyi János nem keserűen beszél a helyzetről. Amikor együtt tud lenni az unokáival, annak őszintén örül, de nem akar olyasmit erőltetni, ami nem belőle fakad természetesen.
Úgy véli, mindenkinek megvan a maga útja – az övé pedig a színház, a fellépések, a munka, amelyet még ma is szenvedéllyel végez. Szerencsésnek tartja magát, amiért azt csinálhatja, amit szeret, még akkor is, ha ez áldozatokkal jár.
A színész vallomása sokak számára lehet ismerős: nem minden nagyszülő tud vagy akar klasszikus szerepbe bújni. És talán nem is kell.