Kiderült mi történhetett Scherer Péterrel – szívszorító amit élete végén tett
Scherer Péter halála után néhány órával Liptai Claudia megrendítő sorokkal búcsúzott a Jászai Mari-díjas színésztől. A bejegyzésből egy eddig kevésbé ismert részlet is kiderült: Scherer Péter beteg volt, erről azonban a nagyközönség szinte semmit nem érzékelt. Nem panaszkodott, nem tette közszemlére a küzdelmét, nem ebből akart figyelmet. Dolgozott, játszott, mesélt, jelen volt – úgy, ahogy csak ő tudott.
Liptai Claudia azt írta: „Soha nem panaszkodtál, pedig tudtuk, hogy beteg vagy”, majd hozzátette, hogy egy idő után mintha „visszaköltözött volna az élet” Scherer szemébe és a szín a hajába. Ezek a mondatok különösen szívszorítóak most, amikor már tudni lehet: a közönség egy olyan embert látott színpadon és filmen, aki a saját nehézségeit csendben viselte, miközben másoknak továbbra is adott valamit magából. A halálhírt a Nézőművészeti Kft. közölte, a színész 64 éves volt.
A közönség ebből szinte semmit nem vett észre
Scherer Péter nem olyan embernek tűnt, aki a bajait kifelé vitte volna. Liptai Claudia búcsúja alapján a hozzá közel állók tudták, hogy beteg, de a nézők ebből legfeljebb annyit érezhettek, hogy minden szerepében még nagyobb súlya lett a jelenlétének. A nyilvánosság előtt nem a betegségéről szóltak a hírek, hanem az alakításairól, a színházi munkáiról, a kollégáival való különleges kapcsolatairól, arról az összetéveszthetetlen hangról és energiáról, amely miatt annyian szerették.
Ez teszi igazán megrendítővé a történetet. Miközben a teste talán már küzdött, ő továbbra is a közönség felé fordult. Nem magyarázkodott, nem panaszkodott, nem kért külön figyelmet. Ment, dolgozott, játszott, beszélgetett, és ha kellett, ugyanazzal a finom humorral, emberséggel és különös belső fényességgel volt jelen, amely egész pályáját jellemezte.
Nemcsak színész volt, hanem nagyon szerethető ember
Scherer Péterben volt valami ritka közvetlenség. Nem távoli sztárként hatott, hanem olyan emberként, akit a néző szinte ismerősének érzett. Ha megjelent a színpadon vagy a filmvásznon, azonnal figyelni kellett rá. Nem azért, mert hangosabb volt másoknál, hanem mert természetes volt. Esendő, ironikus, okos, fájdalmasan emberi.
Ez is érdekelhet
A legtöbben Pepének hívták, és ez a becenév is sokat elmond róla. Nem rideg művészi piedesztálon állt, hanem közel volt az emberekhez. A nézőkhöz, a kollégákhoz, azokhoz a figurákhoz is, akiket eljátszott. A szerepeiben gyakran ott volt a magyar kisember minden zavara, dühe, humora, kiszolgáltatottsága és túlélési ösztöne.
Ezért tudott egyszerre nevettetni és szíven ütni. Scherer Péternél a humor sosem volt üres poén. Mindig volt mögötte valami seb, valami felismerés, valami igazság.
A végéig dolgozott, a színház maradt az otthona
A halálhír váratlanságát csak fokozza, hogy Scherer Péter aznap is színpadra állt volna. Az Index beszámolója szerint kedden még játszott volna a Zenthe Ferenc Színházban, A fajok eredete című előadást azonban váratlan körülmények miatt lemondták, majd nem sokkal később megérkezett a gyászhír.
Ez a részlet szinte mindent elmond róla. Nem vonult vissza látványosan, nem búcsúzkodott nagy szavakkal, nem kért reflektorfényt a saját szenvedésére. A színházhoz tartozott, és az utolsó pillanatig úgy is élt, mint aki még menne, még mondana valamit, még adna egy estét a közönségnek.
A színészet számára nem egyszerű foglalkozás volt. Inkább szolgálat. Valami, amit komolyan vett, de soha nem modorosan. Játszani akart, kapcsolatban lenni, történeteket mondani. És talán éppen ezért fáj ennyire a hiánya: mert nemcsak egy pálya szakadt meg, hanem egy nagyon sajátos, pótolhatatlan emberi jelenlét tűnt el.
Mérnökből lett az egyik legfontosabb magyar színész
Scherer Péter pályája sem a megszokott úton indult. Ajkán született 1961-ben, később építőmérnöki diplomát szerzett a Budapesti Műszaki Egyetemen, miközben már a nyolcvanas évektől az Arvisura Színházi Társulatban játszott. Később a Bárka Színház alapító tagja lett, dolgozott a Krétakörben, majd a Nézőművészeti Kft. egyik meghatározó alkotója volt.
A filmes közönség többek között a Kontrollból, az Argóból, a Kincsemből, a Valami Amerika 3-ból, A játszmából és számos más alkotásból ismerhette. Mucsi Zoltánnal legendás párost alkottak: kettősük egyszerre volt abszurd, nyers, vicces és mélyen magyar. Olyan világot teremtettek, amelyen lehetett nevetni, de közben az ember gyakran saját keserűségeit is felismerte benne.
Liptai Claudia búcsúja sok mindent megmagyaráz
Liptai Claudia posztja azért érintett meg sokakat, mert nem bulváros részletet közölt, hanem emberi igazságot. Azt, hogy Scherer Péter beteg volt, de nem panaszkodott. Azt, hogy a környezete reménykedett, amikor újra élet költözött a szemébe. Azt, hogy nemrég még együtt ültek a Centrál Színházban, és ő azon az összetéveszthetetlen hangján mesélt valami „világmegváltót”.
Ez a kép marad meg sokakban: Scherer Péter, aki mesél. Aki nem adja fel. Aki akkor is jelen van, amikor talán már nehéz. Aki úgy tud beszélni, hogy az ember egyszerre nevet és figyel. Aki nem akarta, hogy a betegsége határozza meg az utolsó időszakát.
A családnak, a barátoknak, a kollégáknak most nyilván elmondhatatlan a veszteség. A közönség pedig csak annyit érez: valaki elment, akinek még nagyon sok dolga lett volna itt.
Egy jó ember hiánya
Scherer Péter halála nemcsak azért fáj, mert kiváló színész volt. Hanem azért is, mert ritkán találkozik a tehetség ilyen szerethetőséggel. Nem volt benne mesterkélt távolság. Nem kellett köré legenda, mert ő maga volt elég érdekes. Egy hang, egy tekintet, egy félmosoly, egy csend is elég volt tőle.
Azt mondják, a nagy színészek nem tűnnek el teljesen. Ott maradnak a szerepekben, a filmekben, a mondatokban, a kollégák emlékeiben, a nézők nevetésében. Scherer Péter esetében ez különösen igaz. Mert ő nemcsak szerepeket hagyott hátra, hanem egyfajta emberséget is.
Azt, hogy lehet nagyot játszani kicsi gesztusokkal. Lehet nevettetni méltósággal. Lehet fájdalmat vinni úgy, hogy közben másoknak adunk erőt. És lehet csendben küzdeni úgy, hogy a közönség ebből szinte semmit nem vesz észre.
Scherer Péter elment, de Pepe velünk marad. A hangja, a humora, a tekintete, a szerepei, és az a ritka, meleg emberi jelenlét, amelytől a magyar színház és film most sokkal szegényebb lett. Nyugodjon békében.