Bede Zsoltért kimentek a rendőrök, kiderült miért, megszólalt a feljelentő is.
Elsőre csak egy hangos Facebook-posztnak tűnik, a szokásos politikai zaj egyik újabb darabjának. Csakhogy Perintfalvi Rita állítása szerint Bede Zsoltért rendőrök mentek ki, ő pedig nem volt otthon. Ha ez valóban az ellene tett feljelentések következménye, akkor a történet jóval többről szól egyetlen kormánypárti propagandista kellemetlen napjánál.
Perintfalvi Rita szerint régóta készülhetett a rendőrségi lépés
Perintfalvi Rita nyilvános Facebook-posztban írta meg, hogy állítása szerint Bede Zsoltért rendőrök mentek ki, méghozzá többen, de nem találták otthon. A bejegyzés hangvétele nem éppen visszafogott, de a lényege világos: Perintfalvi szerint a történtek összefügghetnek az általa tett feljelentésekkel.
A posztban azt írta, hogy két nappal korábban bírósági végzést kapott, és a közvádas feljelentése nyomán már hónapok óta készülhetett rendőrségi intézkedés.
De az már önmagában beszédes, hogy a történet ekkora figyelmet kapott. Mert Bede Zsolt neve az elmúlt években nem valamilyen szelíd közéleti eszmecsere miatt lett ismert. A Vadhajtások körüli világ sokak szemében nem újságírás volt, hanem politikai karaktergyilkosság, hergelés és nyilvános megszégyenítés iparszerű változata.
Most pedig úgy tűnik, legalábbis Perintfalvi állítása szerint, hogy ennek egyszer mégis lehet következménye.
Ez is érdekelhet
Aki éveken át másokat üldözött kamerával, most maga lett hír
Bede Zsolt pályája a magyar közélet egyik kevésbé elegáns fejezetéhez tartozik. A neve rendszeresen felbukkant ellenzéki politikusok, civilek, újságírók vagy kormánykritikus szereplők körüli botrányos jelenetekben. Nem az a fajta figura volt, aki csendben kérdez, majd válaszra vár. Inkább az a típus, aki megérkezik, hangot emel, provokál, majd a felvételből másnap politikai tartalom lesz.
A Fidesz-közeli nyilvánosság ezt sokáig úgy próbálta eladni, mintha bátor leleplezés lenne. Pedig kívülről nézve nagyon gyakran inkább úgy festett, mint a közélet lezüllesztése: az a módszer, amikor nem érvelni kell, hanem rámenni az emberre, az arcába tolni a kamerát, ordítani, címkézni, majd a reakciót felhasználni ellene.
Ez a műfaj nem a semmiből nőtt ki. A NER éveiben a gyűlöletre hangolt nyilvánosság nem hiba volt a rendszerben, hanem üzemmód. Voltak, akik ezt elegáns stúdiókban csinálták, mások Facebook-videókkal, portálokkal és utcai jelenetekkel. A végeredmény ugyanaz lett: embereket kellett célkeresztbe tenni, lehetőleg úgy, hogy közben a politikai megrendelő keze tiszta maradjon.
Bede ebben a világban nem mellékszereplőnek tűnt. Inkább tünetnek.
Perintfalvi feljelentései mögött nem egyszerű sértődés áll
Perintfalvi Rita már korábban is arról írt, hogy több feljelentést tett Bede Zsolt és a Vadhajtások körüli ügyek miatt. A bejegyzései alapján rágalmazásról, becsületsértésről és súlyosabb, közvádas ügyekről is beszélt. A konkrét jogi minősítést természetesen nem a Facebook, hanem a hatóságok és adott esetben a bíróság mondhatja ki.
De van itt egy fontos különbség. Ez nem az a helyzet, amikor valaki megsértődött egy csípős publicisztikán. A vádak szerint olyan tartalmakról, olyan lejáratásokról és olyan módszerekről van szó, amelyek túlmutathatnak a durva politikai véleményen.
A magyar közéletben túl sokáig volt kényelmes menekülőút az, hogy „ez csak vélemény”, „ez csak stílus”, „ez csak politikai vita”. Csakhogy van egy pont, ahol a stílus már nem stílus, hanem módszer. És van egy pont, ahol a politikai támadás már nem vita, hanem emberdaráló.
Vályi István két szóval elmondta, amit sokan gondolnak
A Perintfalvi-poszt alatt a beszámolók szerint Vályi István is megszólalt, röviden csak annyit írva: „Ideje volt.”
Ez a két szó valószínűleg sokak érzését sűríti össze. Nem azért, mert bárkinek előre örülnie kellene egy eljárásnak. Nem azért, mert a jogállam lényege az lenne, hogy akit nem szeretünk, arra „rámenjenek”. Hanem azért, mert a magyar nyilvánosságban évek óta ott van a kérdés: meddig lehet következmények nélkül gyűlöletet gyártani?
Meddig lehet embereket célponttá tenni?
És meddig lehet azzal védekezni, hogy „csak kérdeztünk”, amikor a módszer sokszor nem kérdésnek, hanem támadásnak hatott?
Az „ideje volt” nem jogi ítélet. Inkább társadalmi sóhaj. Egy nagyon hosszú, nagyon fáradt sóhaj.
A Védvonal emlegetése különösen pikáns ebben a történetben
Perintfalvi Rita posztjában azt is írta, hogy Bede „a Védvonalhoz menekült”. Ezt szintén állításként kell kezelni, nem bizonyított tényként. De politikai szempontból akkor is érdekes, hogy éppen ez a szó került elő.
A Fidesz az utóbbi időben látványosan próbálta áldozatszerepbe rendezni saját táborát. Mintha azok, akik éveken át másokat listáztak, bélyegeztek, hergeltek, kameráztak és gyaláztak, most hirtelen védtelen civilek lennének, akiket meg kell óvni a következményektől.
Ez a fordulat azért elég nehezen nyelhető le.
Aki éveken át politikai bunkósbotként működött, nehezen tudja egyik napról a másikra eljátszani a törékeny áldozatot. A közélet nem úgy működik, hogy amikor a támadás megy kifelé, az szabadságharcos bátorság, amikor viszont visszajön a számla, akkor hirtelen üldöztetés.
A jog mindenkinek jár. Bede Zsoltnak is. De a nyilvános kritika is jár azoknak, akik évekig másokat tettek ki nyilvános karakterrombolásnak.
Ez nem Bede személyes drámája, hanem a NER egyik csúnya öröksége
A történet legfontosabb része nem az, hogy Bede Zsolt otthon volt-e, hány rendőr kereste, vagy pontosan mikor milyen papír érkezett Perintfalvi Ritához. Ezeket a hatóságoknak kell tisztázniuk.
A lényeg inkább az, hogy a NER évei alatt felnőtt egy politikai kommunikációs alvilág, amelyben a gyalázkodás, a lejáratás és a személyes fenyegetettség érzésének keltése sokszor nem kisiklásnak, hanem munkamódszernek tűnt.
Most pedig mintha ennek a világnak néhány szereplője először tapasztalná meg, hogy a nyilvánosság nem csak pajzs lehet, hanem bizonyíték is. A videók, posztok, cikkek, üvöltések és célzott támadások nem feltétlenül tűnnek el a süllyesztőben. Megmaradnak. Visszakereshetők. És adott esetben eljárások alapjai lehetnek.
Ez az, ami igazán kellemetlen lehet azoknak, akik sokáig azt hitték: a politikai hátszél mindent elvisz.
A gyűlölet nem tűnik el attól, hogy közéleti szereplésnek nevezik
Bede Zsolt ügye egyelőre nem lezárt történet. Nem tudni pontosan, milyen eljárási lépés történt, milyen hatósági döntések következnek, és lesz-e bármilyen jogi következménye Perintfalvi Rita feljelentéseinek. Ezt nem cikkeknek, nem kommentelőknek és nem politikai oldalaknak kell eldönteniük.
De egy valami már most látszik: a közéleti gyűlöletgyártásnak vége lehet egyszer. Nem azért, mert valaki bosszút akar állni. Hanem azért, mert egy normális országban nem lehet örökké büntetlenül embereket célkeresztbe tenni, megalázni, hergelni ellenük, majd a végén vállat vonni, hogy ez csak „közélet”.
Ha Bede Zsolt ügyében valóban megmozdultak a hatóságok, az nem a sajtószabadság elleni támadás. A sajtószabadság nem azt jelenti, hogy bárkit következmények nélkül lehet mocskolni. Nem azt jelenti, hogy a gyűlölet ipari előállítása újságírás lesz attól, hogy valaki odatesz mellé egy logót és egy kamerát.
Aki éveken át abból élt, hogy másoknak kellemetlen perceket okozzon, annak most talán szokatlan lehet, hogy egyszer ő kerül a történet kényelmetlen oldalára.
A hatóságok dolga most az, hogy tisztázzák a tényeket. A közélet dolga pedig az lenne, hogy végre kimondja: a politikai gyalázkodás nem bátorság, hanem mérgezés.
És ha ennek most Bede Zsolt ügye az egyik látványos állomása, akkor valóban nehéz jobb mondatot találni Vályi István két szavánál.
Ideje volt.