18 éve halt meg Selmeczi Roland: a hang, amit egy ország ismert, és a tragédia, amely máig felfoghatatlan
Vannak színészek, akiknek az arcát őrzi meg az ország. És vannak olyanok, akiknek a hangját. Selmeczi Roland mindkettő volt: színpadon, filmben és televízióban is emlékezetes maradt, de a magyar nézők többségének talán mégis a hangja ugrik be először. Az a különleges, karakteres, meleg, férfias hang, amelyen Brad Pitt, Antonio Banderas, Aragorn vagy éppen Csizmás Kandúr megszólalt magyarul.
18 éve nincs közöttünk, de elég bekapcsolni egy régi filmet, meghallani egy ismerős mondatot, és sokakban ma is ugyanaz az érzés fut végig: igen, ez ő. Selmeczi Roland hangja.
A színész 2008. január 30-án halt meg tragikus autóbalesetben az M5-ös autópályán, Újhartyán közelében. Mindössze 38 éves volt. A halála sokkolta a magyar színházi és filmes világot, de a nézőket is, mert egy olyan művész ment el, akinek a jelenléte szinte észrevétlenül vált a mindennapjaink részévé.
Egy tehetség, akinek a hangját milliók ismerték
Selmeczi Roland 1969-ben született Budapesten. 1993-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Vígszínházhoz szerződött. Később szabadúszóként és a szolnoki Szigligeti Színházban is dolgozott. Azok, akik színpadon látták, pontosan tudták, hogy nem csupán „jó hangú szinkronszínész” volt, hanem erős jelenlétű, sokoldalú színész.
Ez is érdekelhet
A szélesebb közönség televíziós és filmes szerepekből is ismerhette. Feltűnt az Angyalbőrben és a Kisváros című sorozatokban, az Üvegtigrisben pedig Bajusz rendőrként lett felejthetetlen. Besenczi Árpáddal alkotott rendőrpárosa a film egyik emlékezetes mellékszála lett, és azok a jelenetek ma is különös nosztalgiával hatnak.
Mégis a szinkron tette igazán legendává. Brad Pitt és Antonio Banderas magyar hangjaként generációk kötötték hozzá a hollywoodi sztárok legismertebb szerepeit. A Gyűrűk Ura Aragornjaként méltóságot, erőt és férfiasságot adott Viggo Mortensen karakterének. A Shrek-filmek Csizmás Kandúrjaként pedig játékosságot, humort és elegáns könnyedséget vitt a figurába.
Kevesen tudják úgy megtölteni élettel egy másik színész arcát, hogy közben a néző nem is gondol a szinkronra. Selmeczi Roland ebben volt kivételes. Nem ráült a szerepekre, hanem beléjük simult. A hangja nem elvitte a figyelmet, hanem hozzáadott valamit.
A siker mögött ott volt a hiányérzet is
A közönség rajongott a hangjáért, a szakma pedig pontosan tudta, milyen tehetséges. Mégis több visszaemlékezésben előkerült, hogy Selmeczi Rolandban volt egy fájdalmas hiányérzet. A barátok, kollégák szerint szerette volna, ha színpadon és filmen is több olyan nagy feladat találja meg, amely igazán méltó a képességeihez.
Ez nem ritka sors a magyar színészek között. Valakit a közönség imád a szinkron miatt, miközben ő talán a színpadon vágyik nagyobb szerepekre. Valaki országosan ismert hang lesz, de közben a saját arcával, saját testével, saját jelenlétével szeretne még többet megmutatni.
Selmeczi Roland esetében ez különösen fájó, mert fiatalon ment el. 38 évesen egy színész még bőven pályája erejében van. Előtte lehetnek a nagy drámai szerepek, a filmes visszatérések, a karakteres apaszerepek, a nagy színházi alakítások. Nála ezekből már csak találgatás maradt.
Mi lett volna, ha tovább él? Milyen szerepek találták volna meg? Milyen magyar filmekben láttuk volna? Milyen új szinkronlegendák születtek volna még a hangjával? Ezekre a kérdésekre már nincs válasz.
A végzetes este
A tragédia napján Selmeczi Roland Szolnokon próbált. A Fekete szárú cseresznye című darabon dolgozott a Szigligeti Színházban, majd néhány óra pihenés után autóba ült, és elindult Budapest felé.
Este, nem sokkal 21 óra előtt, az M5-ös autópályán, Újhartyán közelében eddig tisztázatlan okból lesodródott az útról. Autója a pálya melletti vadvédő hálónak csapódott, a baleset pedig olyan súlyos volt, hogy a színész életét már nem lehetett megmenteni.
Az ilyen történeteknél az ember óhatatlanul kapaszkodókat keres. Miért történt? Mi volt az ok? Lehetett volna másképp? A nyilvános beszámolók alapján azonban nincs szükség sötét legendákra vagy összeesküvésre. Egy fárasztó nap, egy éjszakai út, egy végzetes pillanat, és egy élet hirtelen véget ért.
Talán éppen ettől olyan megrázó. Mert nincs benne nagy magyarázat. Csak az a kegyetlen egyszerűség, amely a valódi tragédiákban gyakran ott van.
Az utolsó mondat, amely utólag szívbe markol
A halála után évekkel több személyes történet is előkerült róla. Ezek közül az egyik legmegrázóbb a volt feleségéhez és gyerekeihez kötődik. A beszámolók szerint a baleset előtti napon együtt volt a családjával, vacsoráztak, jó hangulatban telt az este. Amikor elköszönt, megölelte a gyerekeit, és egy olyan mondatot mondott, amely akkor talán hétköznapinak tűnt, utólag azonban szinte elviselhetetlen súlyt kapott:
„Egyelőre ennyit belőlem nektek.”
Az ember ilyenkor megáll egy pillanatra. Mert tudja, hogy a mondat akkor még nem búcsúnak hangzott. Nem lehetett tudni, hogy utoljára hangzik el. Nem lehetett tudni, hogy másnap már csak emlékként marad.
A tragédiák egyik legfájdalmasabb része éppen ez: a hétköznapi utolsó pillanatok utólag válnak végzetessé. Egy ölelés, egy mondat, egy ajtócsukódás. Akkor még semmi különös. Később már egy életre beleég azokba, akik ott voltak.
A szerelem, amelyről sokan csak később tudtak
Selmeczi Roland magánéletéről nem harsogott a bulvár. Nem volt az a típus, aki minden személyes részletet a nyilvánosság elé vitt volna. Halála után derült ki szélesebb körben, hogy az utolsó időszakban Kubik Anna színésznővel alkotott egy párt.
Ez a történet különösen megrendítő, mert Kubik Annát néhány évvel korábban már ért hasonló veszteség: Bubik Istvánt is tragikus autóbalesetben veszítette el. Két színész, két fájdalmas halál, két olyan történet, amelyet a magyar színházi világ máig nehezen felejt.
A gyász ilyenkor nemcsak személyes, hanem szakmai közösségi fájdalom is. Egy társulat, egy kollégai kör, egy egész színházi világ érzi meg, amikor valaki ilyen hirtelen tűnik el.
Barátok, kollégák, nézők: mindenki máshogy gyászolta
Selmeczi Roland halála után kollégái és barátai is megrendülten beszéltek róla. Besenczi Árpád, akivel az Üvegtigrisben emlékezetes párost alkottak, később is fájdalmasan idézte fel a hiányát. Egy-egy filmrészlet, egy régi jelenet, egy televíziós ismétlés elég ahhoz, hogy újra ott legyen az érzés: ő már nincs, pedig még mennyi minden lehetett volna előtte.
A nézők számára a gyász más formában maradt meg. Ők talán nem ismerték személyesen, de ismerték a hangját. És ez különös kapcsolat. Egy szinkronhang olyan, mintha mindig kicsit velünk élne. Esti filmekben, gyerekkori mesékben, újranézett klasszikusokban, idézett jelenetekben.
Ezért Selmeczi Roland nem tűnt el teljesen. A filmekben újra és újra megszólal.
A Farkasréti temető csendje és a filmekben élő hang
Selmeczi Roland a budapesti Farkasréti temetőben nyugszik. A sírja csendes emlékhely azoknak, akik felkeresik, de az igazi emlékezés talán mégis minden alkalommal megtörténik, amikor megszólal egy régi szinkronja.
Amikor Aragorn hangján halljuk a bátorságot. Amikor Csizmás Kandúr játékos eleganciája megjelenik. Amikor Brad Pitt vagy Antonio Banderas magyarul az ő hangján szólal meg. Amikor az Üvegtigrisben Bajusz rendőrként újra feltűnik.
18 év telt el. Egy egész emberöltőnyi idő egy fiatal számára, de a gyász emlékezete másképp működik. Selmeczi Roland halála még mindig túl korainak, túl hirtelennek, túl igazságtalannak tűnik.
Nem lett belőle idős színész. Nem láthattuk nagy öregként színpadon. Nem hallhattuk újabb nagy szerepekben. De amit itt hagyott, az ma is él.
Egy arc. Egy hang. Egy fájdalmasan rövid pálya. És egy név, amelyet a magyar nézők nem felejtenek el.