Végzetes bakit követett el Orbán Viktor, ennek súlyos következményei lesznek
Végzetes hibát követhet el az ország, ha beéri Orbán „elgyurcsányosodásával”
Egyre gyakrabban hallani, hogy Orbán Viktor a választási vereség után lassan „elgyurcsányosodik”. Vagyis ott marad ugyan a politikában, de már nem igazán tényező: beszél, szervezkedik, kongresszusozik, üzenget, de a régi ereje eltűnt, a neve pedig inkább teher, mint fegyver.
Elsőre ez sokaknak elégtételnek tűnhet. Hiszen van abban valami látványosan keserű, amikor egy valaha mindenható politikus már csak saját táborának zsugorodó körében próbálja elhitetni, hogy még mindig ő diktálja a tempót.
Csakhogy az „elgyurcsányosodás” Orbán számára valójában nem büntetés lenne, hanem menekülőút.
Mert ha pontosan megnézzük, mit jelentett Gyurcsány Ferenc politikai utóélete, akkor nem a történelmi felelősségvállalást látjuk, hanem a következmények elmaradását. Gyurcsány túlélte a saját bukását, túlélte az őszödi beszédet, túlélte a 2006-os rendőri erőszak politikai következményeit, túlélte pártja összezsugorodását, és máig a magyar közélet egyik szereplője maradt.
Lehet szeretni vagy utálni, de egy biztos: nem lett belőle valódi elszámoltatási precedens.
Ez is érdekelhet
Ha Orbánnal is csak ez történik, akkor az ország megint ugyanazt a rossz leckét tanulja meg: Magyarországon a bukott vezető legfeljebb kínossá válik, de a rendszerének ára nem őt terheli.
Az elgyurcsányosodás nem igazság, hanem politikai felejtés
A legnagyobb tévedés az, hogy egy politikus lassú leépülését összekeverjük az igazságtétellel. Az, hogy Orbánból egyszer majd mém lesz, nem elégtétel. Az, hogy kevesebben mennek el a beszédeire, nem elszámoltatás. Az, hogy a saját pártjában is egyre többen néznek át rajta, nem jogi következmény.
Ez legfeljebb politikai kopás.
A Fidesz-rendszer viszont nem pusztán kommunikációs hiba volt. Nem arról szólt, hogy Orbán túl sokat szerepelt, túl nagyokat mondott, vagy rosszul mérte fel a választói hangulatot. A NER lényege az volt, hogy a hatalom, az állami vagyon, a propaganda, a közbeszerzések, a jogalkotás és a politikai lojalitás évek alatt egyetlen gépezetté állt össze.
Ha ennek a végén Orbán egyszerűen csak „elgyurcsányosodik”, akkor a korszak valódi tanulsága elmarad.
Azt üzenjük a következő politikai nemzedéknek: lehet tizenhat évig államot pártosítani, közpénzt haveri körök felé terelni, intézményeket megszállni, propagandával mérgezni a nyilvánosságot, majd a végén legfeljebb ciki öreg politikusként tovább élni.
Ez nem demokrácia.
Ez felmentő ítélet, csak lassított felvételben.
Orbánnak nem eltűnnie kell, hanem elszámolnia
A közvélemény jelentős része nem azért akarta a Fidesz bukását, hogy Orbán Viktor néhány év múlva keserű interjúkban magyarázza, őt mindenki elárulta. Nem azért volt ekkora düh a rendszerrel szemben, hogy a végén a felelősök legyintsenek, eladják az ingatlanokat, átnevezzék a cégeket, és politikai emlékirattal zárják a történetet.
Az emberek következményt akarnak.
Nem bosszút.
Következményt.
Ez a kettő nem ugyanaz. A bosszú politikai indulatból működik. A következmény bizonyítékokból, iratokból, szerződésekből, nyomozásból, vádiratból és bírósági döntésből. Orbánt és környezetét nem azért kell vizsgálni, mert elvesztették a választást, hanem azért, mert a hatalomgyakorlásuk alatt olyan mennyiségű korrupciógyanús ügy, állami vagyonátrendezés, közpénzköltés és politikai alapon működő gazdasági hálózat épült ki, amelyet egy jogállam nem söpörhet a szőnyeg alá.
Ha nincs bizonyíték, azt is ki kell mondani.
De ha van, akkor nem lehet megállni a kisebb szereplőknél.
Az „elorbánosodás” valódi jelentése
Talán tényleg új szóra van szükség. Nem elgyurcsányosodásra, hanem elorbánosodásra.
Az elorbánosodás nem egyszerű politikai bukást jelentene. Hanem azt a folyamatot, amikor egy vezető előbb korlátlan hatalmat épít, aztán a saját rendszerének foglyává válik, végül pedig nem tud elegánsan távozni, mert túl sok ügy, túl sok döntés, túl sok ember és túl sok pénz kapcsolódik hozzá.
De a szó igazi értelme csak akkor teljes, ha a történet vége nem a felejtés, hanem a következmény.
Az elorbánosodásnak azt kellene jelentenie, hogy Magyarországon egyszer végre nem lehet mindent megúszni politikai túléléssel. Nem lehet a közpénzek körüli ügyeket erkölcsi vitává puhítani. Nem lehet a felelősséget névtelen „rendszerhibákra” kenni. Nem lehet azt mondani, hogy mindenki tudta, mindenki látta, de végül senki sem felelős.
Ha Orbán korszaka jogi következmények nélkül zárul, akkor a következő Orbán már pontosan tudni fogja, meddig lehet elmenni.
És talán még tovább megy.
Nem elég a politikai halál
Sokan most azzal vigasztalják magukat, hogy Orbánnak már vége. Hogy a Fidesz szétesik, a régi milliárdosok hátrébb lépnek, a párt megújulni képtelen, a kongresszusi beszédek kínosak, a régi harcosok nevetségessé válnak.
Lehet, hogy ez mind igaz.
De ez önmagában kevés.
Egy ország szempontjából nem az a legfontosabb kérdés, hogy Orbán Viktor tíz év múlva hány százalékot ér. Hanem az, hogy a magyar állam képes-e végre kimondani: a hatalom nem magánvagyon, a közpénz nem pártkassza, az állami intézmény nem családi örökség, és a választási vereség nem mentesít a korábbi döntések következményei alól.
Ha ez nem történik meg, akkor Orbán bukása csak politikai műsorszám lesz.
Látványos, zajos, sok mémmel, sok kárörömmel, de történelmi értelemben üres.
A rács nem jelszó, hanem jogi végpont lehet
Amikor valaki azt mondja, Orbán korszakának csak a börtön lehet valódi lezárása, azt nem szabad üres indulati mondatként kezelni. Jogállamban senki nem kerülhet börtönbe politikai vágy alapján. Orbánt sem lehet elítélni azért, mert sokan gyűlölik, vagy mert a rendszere morálisan vállalhatatlanná vált.
De ha a nyomozások, iratok, tanúvallomások és pénzügyi vizsgálatok azt mutatják, hogy bűncselekmények történtek, és ezek felelőssége a rendszer csúcsáig ér, akkor a börtön már nem bosszú, hanem jogi következmény.
Ez lenne az igazi korszakhatár.
Nem az, hogy Orbánból politikai zombi lesz.
Nem az, hogy a régi táborának maradékához beszél.
Nem az, hogy a közösségi médiában kinevetik.
Hanem az, hogy Magyarországon egyszer végre a legerősebb emberre is ugyanaz a szabály vonatkozik, mint bárki másra.
A végzetes baki az lenne, ha megint megelégednénk a bukással
Orbán Viktor legnagyobb hibája az volt, hogy elhitte: a hatalom örök, a rendszer mindent kibír, a propaganda mindent elfed, a lojalitás mindent megold. Ebbe bukott bele politikailag.
De az ország végzetes hibája az lenne, ha ezt a bukást már elégnek tekintené.
Nem elég.
Mert ha Orbán csak elgyurcsányosodik, akkor a rendszer lényege tovább él: a következmény nélküli magyar politika. Az a mérgező hagyomány, amely szerint a vezetők legfeljebb megbuknak, de nem számolnak el. Elvesztik a hatalmat, de megtartják a vagyont. Elvesztik a többséget, de megőrzik a hálózatokat. Elvesztik a tekintélyt, de elkerülik a felelősséget.
Ebből kellene végre kilépni.
Nem azért, mert Orbánt gyűlölni kell.
Hanem azért, mert ha az ő korszaka is következmény nélkül zárul, akkor Magyarország újra azt bizonyítja be: itt mindent meg lehet csinálni, csak egyszer választást kell veszíteni, aztán túl kell élni a botrányt.
Ezért nem elgyurcsányosodást kell várni.
Hanem valódi, bizonyítékokon alapuló, jogállami elorbánosodást.
Olyan véget, amely után a következő hataloméhes politikus már nem azt kérdezi, hogyan lehet megúszni.
Hanem azt: megéri-e egyáltalán elkezdeni.