Volt idő, amikor teljesen természetes volt. Ott lapult a spájz polcán, áttetsző zsírpapírba csomagolva: egy pirosas, zselés tömb, amit buktába vágtak, kókuszba forgattak, vagy csak úgy elrágcsáltunk. Gyerekként nem kérdeztünk. Finom volt. És a mama adta.

Sokan sütésálló lekvárként ismerték. Mások hitlerszalonnának hívták. Akadt, ahol csak félhangosan mondták ki, máshol gúnyneveken futott: piros zselé, háborús édesség, szegények lekvárja. A név akkoriban nem dicsőítés volt, hanem keserű irónia – a hiánygazdaság, a túlélés humora.

A második világháború idején és közvetlen utána olcsó, tartós édességnek számított. Kevés alapanyag kellett hozzá, nem romlott, sokáig elállt, és adott egy kis örömöt akkor is, amikor más nem nagyon jutott. Ezért volt ott szinte minden gyerekkorban. Ezért került a buktába. Ezért nem folyt ki soha.

Ma viszont már egészen más a helyzet.

Miért nem használják ma termékként?

Az első és legnyilvánvalóbb ok: a neve. A „hitlerszalonna” ma már vállalhatatlan egy élelmiszer esetében. Amit régen megszokásból mondtak, ma történelmi és erkölcsi okokból nem elfogadható. A szavak súlya megváltozott, és ezzel együtt eltűnt a név is.

A második ok a piac és az elvárások. A mai élelmiszeripar címkéket, összetevőlistát, adalékanyag-szabályozást, marketinget kíván. Ez az egyszerű, zselés tömb nem illeszkedik a „kézműves”, „mentes”, „funkcionális” világba. Ami régen előny volt – az egyszerűség –, ma hátrány.

A harmadik ok a nosztalgia helye. Ez az édesség már nem termék, hanem emlék. Egy korszak lenyomata. Egy íz, amit nem receptként őrzünk, hanem érzésként: a konyha szagát, a zsírpapír zizegését, a mama hangját.

Ma már ritkán találkozni vele, és ha igen, más néven, más formában. A története viszont velünk maradt.

Ha te is tudod, miről van szó – ha egyszer ettél buktát, amiből nem folyt ki a lekvár –, akkor igen: emlékszel.
És ha most egy pillanatra visszamentél az időben, akkor pontosan ezért érdemes volt erről újra beszélni.