Debreceni milliárdos keményen odapörkölt a NER-nek, ezrek osztják a szavait
Felföldi József debreceni milliárdos vállalkozó olyan mondatokat írt le, amelyek most pontosan azt az érzést fogalmazzák meg, amit egyre többen éreznek az országban: valami megmozdult.
Felföldi bejegyzése azért üt nagyot, mert nem pártszékházi szöveg, nem kampánybeszéd, nem előre gyártott politikai panel. Egy vállalkozó írta le, aki kívülről nézi, mi történik, és közben pontosan érzi: a NER egyik alaptörvénye kezd megborulni. Az, hogy amit egyszer megszereztek, azt soha nem adják vissza.
„Mintha a régi rendszer kegyeltjei körül hirtelen elfogyott volna a levegő” – írta.
És valóban: az elmúlt hetekben egymás után jöttek azok a hírek, amelyek pár hónapja még szinte elképzelhetetlennek tűntek volna. Cégfelajánlás az államnak. Visszafizetett támogatások. Lemondások. Felfüggesztett kifizetések. Visszavont ingatlanértékesítések. Állami vagyonról, alapítványokról, közpénzekről, jegybanki alapítványokról szóló ügyek, amelyek már nem eldugott ellenzéki posztokban élnek, hanem a közbeszéd közepén.
Valami visszafelé kezd folyni
Felföldi egyik legerősebb mondata így szól:
Ez is érdekelhet
„Most mégis valami visszafelé kezd folyni.”
Ez a mondat pontosan leírja azt a politikai pillanatot, amelybe Magyarország megérkezett. Tizenhat évig az volt az alapélmény, hogy a közvagyon egy irányba mozog: kifelé az államból, befelé alapítványokba, magántőkealapokba, haveri cégekbe, jól beágyazott körökbe. Ami egyszer kikerült, arról azt kellett hinni, hogy végleg elveszett.
Most először nem ez látszik.
A Tisza-kormány már nekiment a KEKVA-k ügyének, vagyis azoknak a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványoknak, amelyekbe az Orbán-korszak alatt óriási állami vagyon került. Az ÁSZ-adatok szerint a vagyontömeg 2024 végén több mint 3000 milliárd forint volt. Ez nem aprópénz, nem adminisztratív részlet, hanem egy országnyi közvagyon sorsa.
A Tisza első körben az alapítói jogokat venné vissza az államnak. Ez önmagában még nem jelenti, hogy minden vagyon automatikusan visszakerül, de megnyitja az utat az ellenőrzés, a felülvizsgálat és az átalakítás előtt. És ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy sokan elkezdjenek idegesen figyelni.
Balásy, NKA, MNB: egyre több a repedés
Felföldi külön kiemelte Balásy Gyula ügyét is. Nem véletlenül. Balásy neve évekig összeforrt az állami kommunikációs milliárdokkal. Céghálója hosszú időn át hatalmas közpénzes megbízásokból élt, most pedig hirtelen az államnak ajánlotta fel cégeit és vagyonának egy részét.
Lehet ezt nagylelkű gesztusnak nevezni, de sokan inkább a politikai széljárás változását látják mögötte. Felföldi sem finomkodott: szerinte az ilyen lépések nem feltétlenül belátásból fakadnak, hanem abból, hogy „sokan először érzik úgy, hogy ezeknek az ügyeknek talán következménye is lehet”.
Ugyanez látszik a Nemzeti Kulturális Alap körüli ügyekben is. Vidnyánszky Attila lemondott bizottsági tagságáról, több támogatást visszafizettek, köztük Kis Grófo is visszaadott ötmillió forintot. Önmagában egy visszafizetés még nem tesz rendet, és nem is mossa tisztára a rendszert, amelyben ezek a döntések megszülettek. De jelzésnek nagyon erős.
Mert amíg a régi világ rendíthetetlennek tűnt, addig nem volt visszaút. Nem volt bocsánatkérés, nem volt önkéntes korrekció, nem volt kapkodás. Most viszont látszik a mozgás.
És ott van az MNB-alapítványok ügye is, amely Felföldi szerint lassan minden idők egyik legnagyobb közpénzügyévé nő. Az Állami Számvevőszék feljelentést tett, az ügyészség nyomoz, és már nem lehet egyszerű politikai vagdalkozásként lesöpörni a kérdést.
„Nem közpénzjellegét elveszítő magánvagyon”
Felföldi bejegyzésének egyik legerősebb lezárása ez:
„Talán tényleg van remény arra, hogy egyszer a nemzeti vagyonból újra nemzeti vagyon legyen. Nem közpénzjellegét elveszítő magánvagyon.”
Ez a mondat azért talál telibe, mert az elmúlt másfél évtized egyik legcinikusabb kifejezése éppen az volt, hogy a közpénz „elveszíti közpénzjellegét”. Ez nem egyszerű jogi fordulatként maradt meg az emberekben, hanem egy korszak erkölcsi összefoglalójaként. Annak a korszaknak a jelképeként, amikor az állami vagyon útját úgy próbálták elhomályosítani, mintha a közpénz egy ponton varázsütésre megszűnne a közösség pénze lenni.
Most ennek a logikának lehet vége.
Nem egyik napról a másikra. Nem automatikusan. Nem úgy, hogy minden azonnal visszakerül. De azzal, hogy már nem természetes, már nem megkérdőjelezhetetlen, már nem sérthetetlen.
Felföldi jól látja: nem az az igazi fordulat, hogy valaki visszafizetett néhány milliót, vagy lemondott egy pozícióról. Hanem az, hogy megjelent a következmények lehetősége.
A félelem irányt váltott
Az elmúlt években Magyarországon sokan azt érezték, hogy csak az átlagembernek van félnivalója. A vállalkozónak, aki nem jó körbe tartozik. A tanárnak, aki kiáll magáért. Az orvosnak, aki panaszkodik. Az újságírónak, aki kérdez. A civilnek, aki nem hajol meg. A kisembernek, akinek nincs kapcsolata, nincs befolyása, nincs védőernyője.
Most mintha ez a félelem egy pillanatra megjelent volna azoknál is, akik eddig érinthetetlennek hitték magukat.
Felföldi ezt nagyon pontosan írta le:
„Az a bizonytalanság, amelyet korábban kizárólag az állampolgárok éreztek, most pedig mintha azok körében is megjelent volna, akik eddig sérthetetlennek gondolták magukat.”
Ez a változás politikailag óriási. Mert egy rendszer addig erős igazán, amíg az emberek nemcsak félnek tőle, hanem el is hiszik róla, hogy örökké tart. A NER egyik legnagyobb fegyvere nem a plakát volt, nem a propaganda, nem is csak a pénz. Hanem az örökkévalóság érzése. Az, hogy „úgysem lehet őket leváltani”, „úgysem lesz következmény”, „úgyis mindent elvisznek”.
Most ez a hit repedt meg.
Ez még nem igazságszolgáltatás
Fontos azonban nem elszállni. Felföldi is óvatosan fogalmaz: egyetlen visszaadott támogatás, egyetlen lemondás, egyetlen visszavont ingatlanértékesítés sem jelent igazságszolgáltatást. És igaza van.
Attól, hogy valaki visszafizet egy támogatást, még nem derült ki, hogyan és miért kapta meg. Attól, hogy valaki lemond egy bizottsági tagságról, még nem lett átlátható a pénzosztás. Attól, hogy egy cégbirodalmat felajánlanak az államnak, még nem tudjuk, pontosan mennyi közpénz ment át rajta, milyen szerződésekkel, milyen haszonnal, milyen politikai kapcsolatok mentén.
Az elszámoltatás nem hangulat kérdése, hanem munka. Iratok, szerződések, auditok, büntetőeljárások, polgári perek, vagyonvizsgálatok, jogállami döntések. Ha ebből csak politikai színház lesz, akkor a régi rendszer túléli. Ha viszont valódi, dokumentált, végigvitt folyamat lesz belőle, akkor történelmi fordulat jöhet.
Most még csak az első repedéseket látjuk.
De ezek a repedések valódiak.
A nemzeti vagyon nem lehet magánbiztosíték
A legfontosabb kérdés végül egyszerű: visszakerülhet-e a nemzeti vagyon a nemzethez?
Nem pártokhoz. Nem új haveri körökhöz. Nem új kuratóriumokhoz. Nem új elitcsoportokhoz. Hanem a közösség ellenőrzése alá.
Mert ha a Tisza-kormány csak annyit tesz, hogy a régi emberek helyére új embereket ültet, akkor semmi lényegi nem változott. A valódi fordulat az lenne, ha a közvagyon sorsa átlátható, ellenőrizhető, számonkérhető rendszerbe kerülne vissza. Ha az állam nem zsákmány lenne, hanem közös intézmény. Ha a közpénz nem veszítené el közpénzjellegét, hanem végre újra azt jelentené, amit jelentenie kell: a magyar emberek pénzét.
Felföldi József posztja azért terjedhet most ilyen erősen, mert sokaknak ad szavakat arra az érzésre, hogy talán mégsem volt minden hiába. Talán mégsem nyelt el mindent végleg a rendszer. Talán még lehet visszafordítani valamennyit abból, amit már elkönyveltünk veszteségként.
„Újból kapunk levegőt mi, az átlagemberek is” – írta.
Ez talán a legfontosabb mondat az egész bejegyzésben.
Mert az ország hosszú ideig fullasztó politikai levegőben élt. Most pedig először mintha megnyílt volna egy ablak.
Nem tudni, mekkora lesz a változás. Nem tudni, mennyi vagyon térhet vissza. Nem tudni, hány ügy jut el valódi következményig. De azt már tudni lehet: a sérthetetlenség mítosza megsérült.
És egy ilyen rendszerben ez az első igazán nagy hír.