A Szuveneritásvédelmi Hivatal még utóljára megpróbált keményen odaszúrni Magyar Péternek, de nevettségesen felsültek
A Szuverenitásvédelmi Hivatal megszüntetését megszavazta az Országgyűlés, de a Lánczi Tamás nevével fémjelzett intézmény még a búcsú előtt megpróbált egy utolsót odaszúrni Magyar Péternek. A hivatal Facebook-oldalán olyan képeket tett közzé az irodáiról, amelyekkel láthatóan azt akarták üzenni: náluk nincs luxus, nincs aranyozott hatalmi pompa, nincs kastélyhangulat, csak egyszerű íróasztalok, hétköznapi irodabútorok és omladozó külső falak.
A cél alighanem Magyar Péter korábbi videóinak kifigurázása volt, amikor a miniszterelnök bejárta a Karmelitát és a Belügyminisztériumot, bemutatva a NER-korszak hivalkodó, közpénzből kialakított hatalmi tereit. A Szuverenitásvédelmi Hivatal most mintha azt üzente volna: tessék, itt nincs semmi látnivaló, mi puritánul dolgoztunk.
Nincs aranybudi a Szuveneritásvédelmi Hivatalba, pedig tellett volna rá
Csakhogy ez a poén ott bukik el, ahol az íróasztal véget ér és a költségvetési tábla kezdődik.
Ez is érdekelhet
Mert ha tényleg ennyire puritán volt minden, akkor mégis mire ment el az a nagyjából 8,7 milliárd forintos nagyságrend, amelyből a hivatal 2024-ben és 2025-ben gazdálkodhatott?
A puritán iroda nem menti a milliárdokat
Az egyszerű irodaszékekről készült képekkel lehet viccelődni, csak éppen nem ez a lényeg. Egy állami hivatalnál nem az a fő kérdés, hogy csillog-e a kilincs, hanem az, hogy a közpénzből végzett munka arányban áll-e az eredménnyel.
A Szuverenitásvédelmi Hivatal esetében pedig ez a kérdés különösen fájdalmas.
A nyilvános adatok alapján 2024-ben a hivatal tényleges teljesítése 2,464 milliárd forint volt. A 2025-ös elemi költségvetés szerint az éves kiadási keret 6,245 milliárd forint körül alakult. Ez együtt nagyjából 8,71 milliárd forintos nagyságrend. Ha pedig a 2026-os teljes éves előirányzatot is nézzük, az már papíron 15,6 milliárd forint körüli keretet jelentett volna, bár ezt nem lehet ténylegesen elköltött összegként kezelni, hiszen a hivatal megszüntetését időközben megszavazták.
És itt kezd igazán kínossá válni az utolsó Facebookos odaszúrás.
Mert lehet mutogatni a kopott falat, lehet bizonygatni, hogy nem márványban fürödtek, de a kérdés ettől még ott marad: mit kapott ezért az ország?
Jelentések, listázások, gyanúsítgatások
A hivatal törvény szerinti feladata elvileg az lett volna, hogy szuverenitáskockázatokat vizsgáljon, külföldi befolyásolási folyamatokat elemezzen, módszertant dolgozzon ki, kutatásokat végezzen és javaslatokat tegyen. Papíron ez akár komoly állami munka is lehetne.
A gyakorlatban azonban sokak emlékezetében a hivatal inkább úgy marad meg, mint a Fidesz-korszak egyik legfurcsább politikai nyomásgyakorló intézménye. Jelentéseket gyártottak, újságírókat, civileket, szervezeteket és politikai szereplőket vettek célba, miközben a kommunikációjuk sokszor inkább hasonlított pártközeli publicisztikára, mint egy állami hivatal méltóságteljes megszólalásaira.
Olcsó műanyag vizforraló annak aki teázna
Ezért különösen visszás, amikor most úgy próbálnak távozni, mintha szerényen, csendben, puritán körülmények között védték volna a hazát.
A valóság inkább az, hogy milliárdokból építettek egy hivatalt, amelynek kézzelfogható, pártpolitikán túlmutató közhasznát nagyon nehéz megmutatni. Olyan eredményt legalábbis nem látni, amelynél az átlagos választó ránéz a számlára, majd nyugodtan bólint: igen, ezért megérte.
Láncziék stílusa mindent elárult
A Szuverenitásvédelmi Hivatal egyik legnagyobb problémája nem csak az volt, hogy mire költötték a pénzt, hanem az is, milyen hangon beszéltek közpénzből. Egy állami intézménytől az ember józan, bizonyítékokra épülő, higgadt kommunikációt várna. Ehelyett sokszor politikai címkézés, ügynöközés, hazaárulás-közeli sejtetés és propagandaszagú megbélyegzés érkezett.
A hivatal kommunikációjában előfordult, hogy az Átlátszóról hírszerzési és dezinformációs tevékenységet emlegettek. A Transparency International kapcsán olyan fordulatok jelentek meg, mint a „fizetett ügynök” vagy a „felhívták a gazdáikat”. Lánczi Tamás környezetéből Brüsszel, civil szervezetek, újságírók, szerkesztőségek és nemzetközi szereplők felé is olyan szövegek mentek ki, amelyek egy állami hivatalnál minimum ízlésficamosak, de inkább egészen vállalhatatlanok.
Ez nem szuverenitásvédelem volt.
Ez politikai ellenségképgyártásnak tűnt, csak hivatalos pecséttel.
Ügynököztek, aztán jött a III/III-as irónia
A legszebb, vagy inkább legkínosabb irónia mégis az ügynöközés körül van. A hivatal és holdudvara előszeretettel dobálózott külföldi hálózatokkal, ügynökökkel, hazaárulókkal és nyomásgyakorló szervezetekkel. Aztán kiderült, hogy a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet élére Lánczi Tamás olyan embert nevezett ki, Horváth Józsefet, akiről a sajtó megírta: korábban a Belügyminisztérium III/III-as főcsoportfőnökségénél dolgozott.
Ez az a pont, ahol a történet már önmagát parodizálja.
Azok ügynököztek másokat, akiknek a saját intézményi világában egy volt III/III-as múltú szereplő került fontos pozícióba. Lehet erre jogi, életrajzi, történeti magyarázatokat keresni, de politikailag a kép egyszerűen brutális.
A hivatal, amely mások fölött osztotta az erkölcsi ítéletet, saját háza táján valahogy kevésbé volt finnyás.
A megszüntetés indoklása kimondta a lényeget
A Szuverenitásvédelmi Hivatal megszüntetéséről szóló javaslat indoklása szerint az intézmény tényleges közfeladatot nem lát el, létrehozása pedig politikai célokat szolgált. Ennél pontosabban nehéz összefoglalni, miért vált ez a hivatal a NER egyik szimbólumává.
Nem azért, mert minden külföldi befolyásolási kísérlet kitaláció lenne. Egy normális államnak természetesen figyelnie kell arra, ha külföldi pénz, politikai érdek vagy titkosszolgálati logika akar beleszólni a közéletbe. De erre léteznek valódi állami szervek: nemzetbiztonsági szolgálatok, ügyészség, rendőrség, pénzügyi ellenőrző hatóságok.
A Szuverenitásvédelmi Hivatal viszont sokszor nem úgy működött, mint egy csendes, szakmai állami elemzőközpont, hanem mint egy közpénzből fenntartott politikai célkereszt.
És most, amikor ezt megszüntetik, még ők próbálnak erkölcsi fölényből búcsúzni.
A puritánság nem teljesítmény
Az irodafotós utolsó odaszúrás azért is nevetséges, mert a puritánság önmagában nem erény, ha közben a hivatal működésének értelme kérdőjeleződik meg. Nem attól lesz hasznos egy állami intézmény, hogy olcsónak tűnő asztaloknál ülnek benne. Attól lesz hasznos, hogy szükséges munkát végez, ellenőrizhető eredménnyel, politikai elfogultság nélkül.
A Szuverenitásvédelmi Hivatal esetében a mérleg nem túl fényes.
Volt sok kommunikáció.
Volt sok jelentés.
Volt sok hangos állítás.
Volt sok politikai célzás.
Volt sok ügynöközés.
Csak éppen olyan, széles körben elismert, egyértelmű közhasznú eredmény nem nagyon látszik, amely igazolná ezt a milliárdos történetet.
Ezért hat különösen rosszul, amikor a hivatal azzal próbál védekezni, hogy nem luxusirodában dolgozott. Mintha az adófizetőknek most meg kellene hatódniuk attól, hogy 8,7 milliárdos nagyságrend mellett nem aranyozott csaptelep alatt mostak kezet.
Magyar Péter ebben az ügyben jó oldalon áll
Magyar Péter és a Tisza a Szuverenitásvédelmi Hivatal megszüntetésével nem egy valódi nemzetbiztonsági védvonalat bont le, hanem egy politikai fegyverként használt intézményt szüntet meg. A különbség óriási.
A külföldi befolyás kérdését komolyan kell venni. De nem lehet ürügyként használni arra, hogy újságírókat, civileket, jogvédőket, kutatókat vagy politikai ellenfeleket állami pénzből bélyegezzenek meg. Egy demokratikus országban a kormánykritika nem szuverenitási kockázat. A független sajtó nem ellenség. A civil szervezet nem automatikusan ügynökhálózat. A közpénzből működő hivatal pedig nem viselkedhet pártközpontként.
A Szuverenitásvédelmi Hivatal utolsó kis odaszúrása ezért nem Magyar Pétert találta el, hanem saját magukat.
Megmutatták a kopott falat.
Csak közben mindenki a számlát nézi.
Ez volt a NER egyik legdrágább rossz vicce
A Szuverenitásvédelmi Hivatal története végül tökéletesen összefoglalja a NER működését. Létrehoztak egy hangzatos nevű intézményt, közpénzmilliárdokat rendeltek hozzá, erkölcsi magaslatról beszéltek nemzetről, szuverenitásról, hazaárulásról és külföldi hálózatokról, majd amikor számonkérték rajtuk a teljesítményt, maradtak a jelentések, a politikai szólamok és a sértődött kommunikáció.
Most pedig még a végén előálltak azzal, hogy nézzétek, milyen szerény irodánk volt.
Ez tényleg megható lenne, ha nem lett volna közben több milliárd forintos cech.
A jó ízlésű emberben ilyenkor nem az merül fel, hogy szegény hivatal milyen puritán körülmények között dolgozott.
Hanem az, hogy ha ez volt a puritán verzió, akkor mégis mi került ennyibe?
A válasz pedig nagyon kellemetlen a távozó hivatalnak: nem a falak voltak drágák.
Hanem a politikai szolgáltatás.
Érdemes a Szuveneritásvédelmi Hivatal vezetőjétől is s saját szavaival búcsuzni amit David Pressmenről mondott: „elkeseredett, bukott karrierdiplomata”