Ma kimentem a temetőbe a férjemhez, de a sírja helyén csak egy halom földet találtam! Összetörtem! Olyat tett az anyósom a férjemmel az ő fiával, amit nem bocsátok meg soha!

Miközben ezeket a sorokat írom, még mindig a könnyeimmel küzdök, mert amit ma történt velem, soha nem fogom tudni feldolgozni. A férjem nagyon fiatalon, 34 évesen halt meg, és azóta minden egyes nap úgy érzem, mintha egy részemet vesztettem volna el vele. Még mindig próbálom összeszedni a darabjaimat, de egyre nehezebb.

Az anyósommal soha nem volt szoros a kapcsolatunk. Mindketten éreztük, hogy nincs közöttünk valódi kötődés, de próbáltunk fenntartani valami látszólagos kapcsolatot a férjem miatt. Ő mindig közvetítő szerepben volt köztünk, próbált békét teremteni, ha néha-néha felmerült valami konfliktus. De a fia halála után minden megváltozott, és a látszat kapcsolat is darabokra hullott.

A legrosszabb azonban csak ezután következett. Kiderült, hogy a férjem halálakor az anyósom lakásában volt, és mentő helyett kirabolta. Elmondhatatlan düh és fájdalom árasztott el, amikor megtudtam, hogy az anyósom a saját fia életének utolsó pillanatait a páncélszekrény kifosztásával töltötte. A férjemnek egy páncélszekrénye volt, amiben több millió forint készpénzt és aranyékszereket tartott. Ezek az értékek voltak a férjem életének utolsó maradványai, és az anyósom ezeket is elvette tőlem, mintha nem lett volna elég, hogy a férjemet elvesztettem.

Mit ad Isten, amikor a rendőrök megjelentek, már csak a felfeszegetett szekrényt találták meg. Üresen, kifosztva. Anyósom azzal védekezett, hogy a fia állítólag tartozott valakinek, és azt rendezte belőle. De soha nem mutatott semmilyen bizonyítékot, semmi papírt, csak ez volt az ő magyarázata, ami persze egyetlen szót sem ért. Csak álltam ott, és nem hittem el, hogy egy ilyen emberrel kellett évekig együtt élnem.

Az igazi megsemmisülés azonban csak ma történt. Kimentem a temetőbe, hogy megemlékezzek a férjemről, hogy egy kicsit nyugalmat találjak a gyászomban. De ahogy odaértem a sírjához, megfagyott bennem a vér. A sírkő helyén egy üres földkupacot találtam, mintha a férjem soha nem is létezett volna. Mintha az életünk emlékei csak úgy eltűntek volna a semmibe.

Zokogva kerestem fel a temetői gondnokot, hogy magyarázatot kérjek. Az agyam próbálta felfogni, mi történhetett, de amikor meghallottam a választ, úgy éreztem, mintha a föld egyszerűen kifordult volna alólam. A gondnok közölte, hogy mivel nem lett kifizetve a sírhely díja, a helyet másnak adták. Lejárt a sírhely bérlete, és a férjem földi maradványait egyszerűen kipakolták, mintha egy darab felesleges tárgy lenne. A héten már alapozzák is az új sírt, egy másik elhunyt számára.

Ott álltam, szinte némán, megbénítva a fájdalomtól. Egy élettelen testként, amit teljesen megfosztottak minden reménytől, tisztelettől és szeretettől. A férjem nyughelye eltűnt, a halála után már csak az emlékeim maradtak, de most már azok is elkezdtek kicsúszni a kezeim közül.

Nem tudom, hogyan fogok innen tovább lépni. Az életben maradni egy ilyen veszteség után már önmagában is szinte lehetetlen, de most minden porcikám azt érzi, hogy én is elvesztem vele együtt.