Tudtam, hogy egy 12 órás nemzetközi nappali vonatútra ablak mellé jegyet venni luxus. De azt gondoltam: ha már fél napot vonatozom, legalább legyen kényelmes. Külön fizettem a konkrét helyért a csendes kocsiban, hogy nézhessem a tájat, nekidőlhessen a falnak, olvashassak, szundíthassak.
Felszálltam, leültem, és épp kezdtem ráhangolódni az útra, amikor odalépett egy idős házaspár. A hetvenes nő kedves mosollyal hajolt hozzám:
— Elnézést, át tudna ülni? A férjem szeret az ablaknál ülni. Nekünk átellenben szólnak a helyek, de ő imádja nézni a tájat.A férfi csendben állt mellette, csak rám nézett. Nem vagyok kőszívű, pontosan értem, milyen jó az ablaknál ülni. De nem véletlenül ültem ott: ezért a helyért felárat fizettem. Udvariasan válaszoltam:
— Sajnálom, de szeretnék a saját helyemen maradni. Ezt külön foglaltam.
A nő mosolya lehervadt, leszegte a tekintetét. Éreztem a kocsi tekinteteit, mintha valami rosszat tettem volna. Pár másodperc múlva a hölgy intett a kalauznak.
— Nem akar helyet cserélni — mondta, rám bökve.
A kalauz rám nézett, aztán a párra, és határozottan csak ennyit mondott:
— Az ablak melletti hely külön feláras. Aki nem fizetett érte, azt nem tudom oda ültetni. Senkit nem kötelezhetünk cserére. Legközelebb érdemes időben foglalni.
A pár nem szólt többet, a kalauz továbbment. Bennem furcsa elegy maradt: egy kis bűntudat és jó adag bosszúság. Senkinek nem ártottam — csak nem mondtam le valamiről, amiért kifizettem a felárat. Miért kellene emiatt rosszul éreznem magam?
Egy óra múlva azt vettem észre, hogy a férfi a telefonját nézi, a nő olvas. Nem néznek felém. Az út pedig ment tovább, csendben — az én ablakom mellett elsuhanó tájjal.
