Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor a fiam, a 13 éves Marci perselyében 1.287.000 forintot találtam. Megdermedtem. Egy gyerek ennyi pénzhez hogy juthat? Tudtam, hogy másnap követnem kell. És amit láttam… összetörte a szívemet, de a legszebb módon.
Három év telt el azóta, hogy elveszítettük a férjemet, Gábort.
Azóta megyek előre kimerülten, két munka között zsonglőrködve, csak hogy ki tudjuk fizetni a villanyt, a lakbért, mindent. Tudom, hogy Marci látja, mennyire nehéz. A gyerekek érzik, még ha nem mondjuk is ki.
Ezért fagytam le akkor is, amikor a perselyéből kiesett az első köteg pénz.
A felfedezés
Az első szabadnapom volt hetek óta. Nagytakarításba kezdtem. Marci szobájában felborítottam véletlenül az éjjeliszekrényét, és a régi perselye leesett. Az alja kipattant.
A bankjegyek kiömlöttek a szőnyegre.
Számoltam. Száz. Ötszáz. Ezer. Tízezer.
Mire a végére értem, remegett a kezem.
1.287.000 forint.
A saját gyermekem — 13 évesen — több pénzt tartott a perselyében, mint ami nekem a bankban volt.
Nem értettem. Féltem.
Honnan van ez? Mit csinál? Kivel kerül kapcsolatba?
A legrosszabb gondolatok rohantak meg.
A gyanú
Aznap este vacsoránál épp fel akartam hozni a témát, amikor Marci megszólalt:
– Anya, holnap suli után átmegyek Bence szülinapjára. Lehet, később jövök.
Valami… hamisan csengett. Túl begyakorolt mondatnak tűnt.
– Ja? És hol lakik Bence?
– Hát… közel. Tudod, ott, a nagy körforgalomnál.
Mintha improvizálna.
Miután elvonult a szobájába, felhívtam Bence anyukáját.
„Szülinap? De hát Bence májusban született… most nincs semmi.” – mondta ő meglepetten.
Akkor már tudtam: másnap követnem kell.
A követés
A suli után az autóban vártam, kicsit távolabb, hogy ne vegyen észre.
Marci kilépett a kapun, célirányosan indult el. Tizenöt perc séta után egy óriási villához érkezett: vaskapuk, gondozott kert, mintha valami magazinból vágták volna ki.
Nem lehetett egy osztálytársé.
Megnyomta a kapucsengőt.
A kapu azonnal kinyílt.
A szívem kalapált.
Közelebb mentem, és a vaskerítésen át belestem.
És akkor megláttam őt.
A fiam a kert közepén állt, gereblyével a kezében, vidáman dúdolt, miközben összegyűjtötte a leveleket.
Aztán megöntözte a növényeket.
Felseperte a járdát.
Mint egy kertész. Mint egy fizetett munkás.
Nem értettem semmit.
Az igazság
Felpattantam, és megnyomtam a kapucsengőt.
Egy kedves, idős úr jött ki — hetvenes éveiben járhatott, tiszta tekintettel, elegánsan.
– Segíthetek? – kérdezte.
– A fiam. Marci. Miért dolgozik itt? – csúszott ki belőlem.
A férfi elmosolyodott.
– Ön Marci édesanyja? Csodálatos gyereke van. Olyan ritka kedvesség van benne…
Marci mögötte állt, elsápadva, kezében egy locsolókannával.
– Mondja el – fordultam felé. – Most.
Marci nagyot nyelt.
– Anya… hat hónapja találkoztam a bácsival a boltban. Nem bírta elvinni a szatyrokat. Segítettem neki. Mesélte, hogy egyedül él, ritkán jár hozzá valaki. Eszembe jutott, hogy te mennyit dolgozol… és hogy milyen jó lenne segíteni másnak is. Aztán… megkérdeztem, adna-e nekem munkát.
– De miért? – kérdeztem alig hallhatóan.
A fiam szeme könnybe lábadt.
– Érted, anya. Hogy ne dolgozz annyit. Tudom, milyen nehéz neked. Azt akartam… hogy egyszer kevesebbet kelljen vállalnod. Össze akartam spórolni 1,5 milliót. Meg akartalak lepni.
Az idős úr mosolyogva bólintott.
– A fiú minden délután tanulás után jött, csak fél órára, órára. Minden fillért megérdemelt. Soha nem akart ingyen pénzt.
A torkom elszorult. A lábam remegett.
A fiam… titokban… három hónapon át… dolgozott azért, hogy nekem kicsit könnyebb legyen.
Átöleltem. Szorosabban, mint valaha.
– Nem kellett volna, kincsem. Nekem te vagy a legnagyobb ajándék.
Ő csak szipogott, és annyit mondott:
– Apa is ezt akarta volna.
Új kezdet
Egy hét múlva az idős úr — aki bemutatkozott: Lajos bácsi — vacsorára hívott minket.
A hatalmas konyhában főztem a vacsorát, míg a kertben Marci játszott Lajos bácsi öreg labradorjával. A nevetését hallva úgy szorult össze a szívem, mintha évek óta először hallanám igazán felszabadultan.
Lajos bácsi egy ponton mellém lépett:
– Nagyon jó gyereket nevelt, tudja? – mondta.
– Próbálok mindent megtenni érte. De amióta Gábor meghalt… sokszor érzem úgy, hogy kevés vagyok – válaszoltam őszintén.
Lajos bácsi csendben végighallgatott. Aztán megszólalt:
– Segíteni szeretnék. Nem jótékonyság. Három hónapig a fiának én voltam a támasza a kertben. Engedje, hogy most én legyek a maguké egy kicsit.
– Nem kell… már így is sokat tett – tiltakoztam halkan.
Ő megrázta a fejét.
– Szeretnék egy alapot létrehozni Marcinak. A jövőjére. Tanulásra, egyetemre. Az én ajándékom lenne. Nem fogadok el visszautasítást.
Elsírtam magam.
Kint Marci nevetett, a kutya csaholt, az este halkan ült rá a kertre.
És hosszú évek után először azt éreztem:
Biztonságban vagyunk.
