„Krisztit ne bántsd!” – Hatéves kislányt szurkált halálra a vadőr, aki Zsigulival üldözte áldozatait az árpatáblában

Sorozatunkban azokat a halálos ítéletekkel végződött bűncselekményeket idézzük fel, amelyekhez az utolsó magyarországi kivégzések kötődnek. A súlyos bűneseteket megyénként mutatjuk be, a sorozat előző részei itt olvashatók.

1986. szeptember 2., este hét óra környékén történt. A bordó színű Zsiguliban négyen ültek. Az autót a harminckét éves bácsbokodi Bleszity István vezette, rajta kívül a huszonöt éves Sz. Lászlóné és hatéves lánya, Krisztina, valamint a húszéves G. Ildikó, Sz.-né húga utaztak a kocsiban. Ildikó ekkor hét hónapos terhes volt. A Zsiguli a Baja közelében található rókatenyésztő telepről indult az 55-ös út irányába. Az eredeti terv szerint a két nő szüleihez mentek volna, de a sofőr egy útelágazásnál a hepehupás földútra kanyarodott. Ildikó azonnal észrevette, hogy nem a megbeszélt irányba tartanak, ezért az esernyőjével meg akarta ütni a sofőrt. Bleszity – aki nem sokkal korábban még Sz.-né élettársa volt – ekkor már egyre vadabbul viselkedett, a Zsiguli utasai rettegtek.

A sofőr már induláskor elhatározta, hogy mindhárom utasát meg fogja ölni. „Megdöglötök, patkányok!” – kiabálta út közben.

A kesztyűtartójából előkapta az egyik tőrkését, amellyel Ildikó felé kezdett el csapkodni, de vezetés közben nem tudta eltalálni a nőt. Amikor egy elhagyott tarlóra kanyarodtak, a Zsiguli annyira lelassult, hogy mindhárom utas megpróbált menekülni. Minden pillanatok alatt történt. Ildikó kivágta a hátsó ajtót, és karjában a kislánnyal futni kezdett. Ugyanezt tette a másik oldalon Sz. Lászlóné is: kiugrott, és futott, ahogyan csak bírt. István először élettársát és a kislányt vette üldözőbe az autóval. A hatéves gyerek elesett a kocsi előtt, mire a sofőr nekihajtott. Ez még nem lett volna végzetes, mert – mint később az orvosszakértői vizsgálat során kiderült – a gyerek nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett.

Ez azonban még csak a kezdet volt. István visszatolatott, hogy azt az Ildikót vegye üldözőbe, akiről tudta, hogy előrehaladott terhes. A Zsiguli elől menekülő nő körül addig körözött, amíg az kimerülve a földre rogyott. A magából kivetkőzött támadó ekkor mindkét kezében egy-egy tőrkést szorongatva kiszállt a kocsiból, és nagy erővel a hasán fekvő Ildikó oldalába döfött. A szúrás a mellüregbe hatolt, és a tüdőt sértette meg. A férfi ezután többször is belerúgott a terhes nőbe, majd visszament oda, ahol a kislány elesett. Ott találta Sz.-nét is, akit ütött-rúgott.

A hatéves Krisztina az anyjába próbált kapaszkodni, miközben a nő könyörgött a támadónak, hogy legalább a gyereknek kegyelmezzen („Krisztit ne bántsd!”).

Az erős testalkatú és gyűlöletében szinte emberfeletti – de két fiatal nő és egy hatéves gyerek által biztosan leküzdhetetlen – erőt birtokló István kétszer mellkason döfte a kislányt. A szúrások elölről és hátulról behatolva érték a gyerek szívét, aki azonnal meghalt. Az anya érezte, ahogyan a test elernyed az ölében. A gyilkos ezután a földről éppen felkelni próbáló anyát döfte le. Ez a szúrás a mellüregbe hatolva megsértette a szívburkot, és közvetlen életveszélyt okozott. Ekkor egy közeli traktor zúgása zavarta meg a tőrkésekkel szúró-vágó-vagdalkozó Bleszityet, és adott esélyt a menekülésre az erősen vérző asszonynak, aki ösztönösen a zaj irányába próbált futni.

István szem elől is tévesztette, aztán egy ideig még lesben állt, mert abban bízott, hogy a megszúrt nő esetleg visszatér a gyerekéhez, és akkor végezhet vele. Hiába várakozott, ezért odament a súlyosan sérült Ildikóhoz, és megkérdezte tőle, hogy él-e még. A fiatal nő nyöszörögve csak annyit válaszolt, hogy él, de már nem sokáig. „Segítek rajta, ne szenvedjen” – gondolkozott erre hangosan István, aztán még kétszer nagy erővel mellbe szúrta áldozatát. Ezután visszaült a Zsiguliba, és Bácsbokod irányába hajtott. Útközben még megnézte, hogy mi maradt a két nő kocsiban hagyott táskájában. Az egyikből négyszáz, a másikból ezer forintot magához vett, majd szülei bácsbokodi házánál az emésztőgödörbe dobta a táskákat. Ekkor azonban még senki sem tudta, mi történt abban az árpatáblában.

Már majdnem sötét volt, amikor a vérző Sz. Lászlóné előmerészkedett rejtekhelyéről. A sötétségben messziről fényt látott, ezért vánszorogva elindult az irányába. Az összeszurkált, sokkhatás alatt álló asszony öt-hat kilométert gyalogolhatott, amíg eljutott a Bajai Mezőgazdasági Kombinát bácsborsódi üzemegységének telepéhez. A tehenészetben szerencsére ott találta az éjjeliőrt, aki azonnal értesítette a rendőrséget és a mentőket. Amikor a mentőautó megérkezett, a vérző asszony rimánkodva kérte a mentőorvost, hogy keressék meg azt a helyet, ahol Bleszity megtámadta őket. A helyszínt azonban csak jóval később sikerült megtalálni.

Miközben már a bajai kórházban küzdöttek Sz.-né életéért, a rendőrség is elkezdett kutatni Ildikó és a kislány után. Ezt a munkát Kovács József százados, a Bajai Rendőrkapitányság bűnügyi és Patócs Mihály őrnagy, a közbiztonsági és közlekedési osztály vezetője irányította. A rendőrökből és határőrökből álló kutatócsoportnak nem volt könnyű dolga, mivel hatalmas területen kellett keresgélniük. Az erdősávok és a sűrű növényzet miatt ez fényes nappal sem lett volna egyszerű feladat, nemhogy sötétben. Nem is jártak eredménnyel, amíg meg nem virradt. A kutatólánc ekkor érte el Ildikót, akire sokkos állapotban, de élve találtak rá. Életét talán annak köszönhette, hogy a szúrások miatt eszméletét veszítette, ezért nem mozdult, vagyis támadója azt hihette, hogy már meghalt.

Ő ugyan életben maradt, de elvetélt. Nem messze pedig ott feküdt a hatéves Krisztina, aki ekkor már hosszú órák óta halott volt.

A gyilkosság előzményei

Sz. Lászlónét és húgát a nyomozók már szeptember 3-án délután, a támadás másnapján kihallgathatták a kórházban. Ekkor már tudták, hogy kit keresnek, és azt is, hogy egyáltalán milyen kapcsolat volt a támadó és a sértettek között, milyen előzmények vezettek odáig, hogy két nő és egy kislány életére tört a pusztában.

Bleszity és Sz.-né 1985 nyarán ismerkedett meg egymással. Az ekkor még vadőrként dolgozó István feleségét és két gyerekét, míg új párja a férjét hagyta ott. Istvánnak volt egy szolgálati lakása, így Sz.-né költözött hozzá, és vitte az előző házasságában született Krisztinát is. A kapcsolat azonban nem sokáig működött, de hogy ennek mi lehetett pontosan az oka, nem világos.

A férfi szerint új párja túlságosan engedékeny és elnéző volt a lánnyal („egy gyereket nevelni kell”, jelentette ki később a bíróságon), míg az asszony szerint István ideges, lobbanékony és türelmetlen lett, ami miatt ő kiábrándult belőle.

Elköltözött, visszaköltözött, majd újra elhagyta a férfit, akinek lábai alól érezhetően kezdett kicsúszni a talaj. Egy visszaélés miatt elvették a vadászfegyverét, így kénytelen volt otthagyni vadőri állását, és értelemszerűen a szolgálati lakásból is mennie kellett. A közeli Csávolyon került albérletbe, ahol párja újra visszatért hozzá, hogy aztán ismét elköltözzön. Hogy hányszor szakítottak, majd békültek ki, azt később a bíróság sem tudta pontosan meghatározni. A nő képtelen volt végleg elszakadni. Az utolsó odaköltözésnél vitte magával húgát, az akkor már várandós Ildikót is, aki egyébként sem nézte jó szemmel testvére és István kapcsolatát, és ezt a véleményét nem is titkolta. Az élettársak közti állandó veszekedésnek tettlegesség lett a vége, az erős, robusztus férfi pár hónap együttlét után már megpofozta párját, és egyre agresszívebben viselkedett otthon.

Szeptember 1-jén, a bűncselekmény előtti napon Bleszity új munkahelyen, a rókatelepen kezdett. Ott dolgozott Sz.-né és az asszony apja is. István és a nő ekkor éppen nem voltak egy pár, a férfi egyedül töltötte az éjszakát a csávolyi albérletben. 2-án megbeszélték, hogy délelőttös műszakja után megvárja a délutános Sz.-nét, aztán együtt mennek el a nő szüleihez, mert Bleszity vissza akarta kapni tőlük ezer forintját. Az asszonynak rossz előérzete lehetett, mert a biztonság kedvéért munkahelyéhez kérte húgát és kislányát, aztán megkérte Istvánt, hogy ők is velük tarthassanak. Bleszity idegeinek ez a tény már önmagában is sok volt. „Amikor a rókatelepen az élettársam, a húga és a kislánya beült a kocsimba, rögtön vitatkozni kezdtünk. Úgy volt, hogy véglegesen elválunk, és ezt megmondjuk az élettársam tanyán élő szüleinek. Elismerem, hogy az indulás után vadul hajtani kezdtem a kocsival. Kiabáltak, hogy ki akarnak azonnal szállni. Mondtam, tessék, ezért nem állok meg” – közölte később a bíróságon. Szinte megvadult az úton, majd ordítva próbálta meg kiparancsolni a mozgó autóból Ildikót és a kislányt. Ekkor már mindenki kiabált, sikoltozott.

Az ügyészség fellebbezésére lett halálbüntetés

Bleszityet a támadás utáni második nap reggelén, szeptember 4-én fogták el a közeli Tataházán. Az előzményeket ismerve azt gondolhatnánk, hogy a bujkáló gyilkosra rábukkanók élete is veszélyben lehetett, de a fellelhető információk semmi ilyesmire nem utalnak. István a felesége szüleinek házában rejtőzött el. Anyósa és veje buktatták le, amikor a házhoz érve feltűnt nekik, hogy a szúnyogháló nincs az ajtón. Nem Istvánra, hanem betörőre gyanakodtak, ezért értesítették a rendőrséget. A kiérkező törzsőrmester sejtette, hogy a gyilkosság miatt körözött férfi rejtőzik bent a házban, és nem tévedett. Bleszity István a fürdőszoba ajtaja mögött lapult, zsebében az egyik tőrrel.

Bleszity István beismerte a bűncselekményt. Féltékenységgel és azzal magyarázta tettét, hogy kilátástalannak érezte a családi életüket.

Az ügyben több emberen elkövetett emberölés bűntettének kísérlete és más bűncselekmény miatt kezdődött meg a tárgyalás a Bács-Kiskun Megyei Bíróságon dr. Stefancsik Rajmund büntetőtanácsa előtt. Bár Bleszity a vizsgálati szakban részletes tényfeltáró vallomást tett, a tárgyalóteremben már megpróbálta tompítani a saját kizárólagos felelősségét. Azt állította, hogy a kislányt véletlenül szúrta meg, miután az anyja védekezésül maga elé tartotta. Ha ezt Sz.-né nem teszi, Krisztinának nem történik semmi baja, mondta István, de ezt a védekezést nem nagy meglepetésre elutasították.

A megyei bíróságon 1987. február 18-án hirdetettek ítéletet. A büntetőtanács a beismerő vallomás mellett lényegében nem talált más enyhítő körülményt. Bleszity Istvánt egyrendbeli, részben aljas indokból, részben különös kegyetlenséggel, több emberen elkövetett emberölés bűntettének kísérletében mondta ki bűnösnek, és ezért életfogytig tartó, fegyházban letöltendő szabadságvesztésre és tíz év közügyektől való eltiltásra ítélte. Egyben elrendelte a vádlottra korábban hat hónapra kiszabott, de egy évre felfüggesztett szabadságvesztés letöltését is, amelyre 1986-ban a Bajai Városi Bíróság lőfegyverrel való visszaélés miatt ítélte. (Bleszity ez utóbbi miatt veszítette el vadőri állását.) A vádlott és védője tudomásul vette az ítéletet, de mivel az ügyész halálbüntetésért fellebbezett, az ügy a Legfelsőbb Bíróságon folytatódott.

Az életfogytiglanit a fellebbviteli tárgyalás során az akkor érvényben lévő legsúlyosabb büntetésre változtatták: Bleszity Istvánt 1987. július 9-én halálra ítélték. A másodfokú bíróság a jogi minősítés helyesbítésében azt állapította meg, hogy a vádlott mindhárom sértett esetében különösen kegyetlen módon követte el tettét. G. Ildikót indokolatlan bosszúból kísérelte megölni, ezért a cselekményét aljas indokból elkövetettnek minősítette.

Az elítélt kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elutasította, a halálos ítéletet 1987. október 2-án hajtották végre Kecskeméten.

(Forrásként a Magyar Rendőr „Mindnyájukkal végezni akart” cikkét /1987/, a Bírósági határozatok 1988/3. számát, valamint a Szabad Földben és a Petőfi Népében az üggyel kapcsolatban megjelent cikkeket használtam fel.)

Nyitókép: illusztráció, Lada 1200 – Fotó: wallpaperflare.com