Két év hadifogság után tért haza az ukrán katona – amikor meglátták, alig ismerték fel
Pontosan 730 nap telt el. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy újra megfoghassa annak a nőnek a kezét, akit hátrahagyott. Ez már a harmadik találkozásuk volt a hazatérése óta – mégis olyan érzés volt, mintha először látnák egymást.
Mert nem ismerték fel.
A háború előtt egy magas, mosolygós férfi volt. Az a fajta, aki nevetve állt a fényképező elé, virágcsokorral a kezében, akinek a tekintetében nyugalom és jövő volt. Az élet.
2022 márciusában vitték el.
Attól a pillanattól kezdve megszűnt minden kapcsolat. Nem érkezett üzenet. Nem volt telefonhívás. Nem volt hír. Csak a csend, ami hónapokon át egyre nehezebb lett.
A fogság két teljes éve alatt hideg, éhezés és bántalmazás tette a dolgát. Amikor végül kiszabadult, a teste már alig emlékeztetett arra az emberre, aki elment: sovány volt, megtört, szinte kopasz, az arcán és testén a megpróbáltatások nyomai. Törékenyebbnek tűnt, mint valaha.
De volt valami, ami nem változott.
A szeme.
Abban még mindig ott volt az élet.
Amikor újra megfogta a kezét, halkan csak ennyit mondott:
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnod.
A válasz könnyek között érkezett:
– Nem számít. Az a fontos, hogy életben vagy.
És ebben a pillanatban mindketten tudták: az ő történetük nem egyedi. Még mindig több ezer ukrán katona van fogságban. Olyan emberek, akik nem tudnak megszólalni. Akikről könnyű lenne megfeledkezni – de nem szabad.
Ez a történet nem csak egy hazatérésről szól.
Ez emlékeztetés.
Ez küzdelem.
És minden megosztás egy hang azok helyett, akik ma még nem beszélhetnek.
Ez a remény.
