Kedves szüleim!
Gondoltam, írok Nektek néhány sort… hátha elfújja hozzátok a szél. Igen, eszetekbe jutottatok.
Anyu, köszönöm, hogy életet adtál nekem – még akkor is, ha agyvérzéssel a kórházban hagytatok, és lemondtatok rólam már a születésemkor. Igen, együtt, Te és Apu.
Képzeld, az intézetben nagyon kedves nénik vigyáztak rám. Csak öt éves koromig voltam ott, de még mindig emlékszem rájuk. Köszönöm, hogy elengedtétek a kezem. Bár egy gyerek meghalt bennem, megtanultam szárnyalni. Megtanultam küzdeni önmagamért.
Képzeld, Anyu… 2020-ban volt a tizenegyedik műtétem, és bár még nem gyógyultam meg teljesen, a sebeim végre beforrtak. És tudod mit? Annyi csodálatos ember van a világon! Jólelkű, szeretetreméltó, pozitív emberek – el sem tudnátok képzelni, milyen sokan segítettek, mikor senkim sem volt.
Volt, hogy a nulláról kellett újrakezdenem. Kétszer is. Semmim sem volt. De felálltam! Megcsináltam! Még mindig itt vagyok.
Köszönöm, Anyu, hogy találkozhattam Veled egyszer. Emlékszel? Csak a földet nézted végig, a szemembe sem mertél nézni. Tizennégy éves voltam.
Most már öt gyógyíthatatlan betegséggel élem a mindennapjaimat. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. A karácsonyok, az ünnepek… csendesen telnek. Nélkületek. Egyedül.
De tudjátok mit?
Szeretném megköszönni, hogy nem voltatok mellettem.
Mert nélkületek megtanultam, hogy egyedül is lehet boldogan élni.
Megtanultam, hogy még a legnagyobb sötétségből is ki lehet hozni valami jót.
És ami a legfontosabb: minden fájdalom ellenére is tudok szeretetet adni a világnak.
Őszintén? Soha nem tekintettelek igazán a szüleimnek. Talán már a nevemre sem emlékeztek. Nem ismerem az igazi család melegét, az anyai vagy apai szeretet szívmelengető érzését.
De mégis, tiszta szívből kívánom Nektek:
Legyetek boldogok!
Nehezen, de megbocsátottam. Nem miattatok – magam miatt.
Mert a lelki békém fontosabb mindennél.
Bárhol is éltek a világban, csak azt kívánom, hogy az élet áldása kísérje minden lépteteket.
Hatalmas öleléssel, szeretettel:
Dávid 💫
