Öt év fájdalom, kudarc és reményvesztettség után végre sikerült teherbe esnem. De nem akartam még elmondani senkinek – még a férjemnek, Zoltánnak sem –, amíg nem voltam teljesen biztos abban, hogy minden rendben van. Csak egyetlen ultrahang választott el attól, hogy a boldogságot végre kimondhassam hangosan. Aztán… egyetlen pillanat alatt minden összedőlt.
A kezem remegett, amikor letettem a pozitív terhességi tesztet a mosdókagylóra. Két rózsaszín csík. Annyi év után, annyi próbálkozás után végre ott volt előttem a bizonyíték: élet növekszik bennem.
Az első gondolatom az volt, hogy azonnal felhívom Zoltánt. Ő volt mellettem minden kezelés, minden könny, minden elvetélt remény után. De valami visszatartott. Talán a félelem, hogy megint összetörik bennünk valami, ha kiderül, hogy hiába. Ezért elhatároztam, hogy csak akkor mondom el neki, ha az ultrahangon már látszik a kis szívverés.
– Csak még egy kicsit várj – mondtam magamnak. – Hadd legyen ez a boldogság teljes.
A klinikára „fogorvosi időpont” címen mentem el. Hazudni neki szörnyű érzés volt, de úgy gondoltam, megéri a meglepetés. Már előre elterveztem, hogy majd az ultrahangképet becsomagolom egy kis dobozba, és este átadom neki vacsora közben.
Aztán a szonográfus rám mosolygott, és a monitorra mutatott:
– Nézze, ott! Látja azt a kis villanást?
– Az… az a szívverése? – kérdeztem elcsukló hangon.
– Igen, gratulálok, anyuka.
A könnyeim kicsordultak. Öt év után végre kimondhattam magamban: anya leszek.
Lebegve jöttem ki a rendelőből, a kezem ösztönösen a lapos hasamra simult. A folyosón már csak azon gondolkodtam, hogyan adjam hírül a legszebb titkot a férjemnek. És ekkor… megláttam őt.
Zoltánt. A férjemet.
Ott állt, alig pár méterre tőlem, és egy fiatal, terhes nőt ölelt. A keze finoman pihent a nő gömbölyű hasán, a tekintete tele volt gyengédséggel. Pont azzal a pillantással, amivel engem szokott vigasztalni, amikor sírva omlottam a karjába egy újabb sikertelen hónap után.
A levegő bennakadt a torkomban.
„Ez nem lehet igaz…” – suttogtam magamban.
Elbújtam a folyosó sarkában, a szívem úgy kalapált, mintha szét akarna robbanni. A nő mondott neki valamit, Zoltán pedig elnevette magát. Az a nevetés… a legőszintébb, amit ismertem.
Aztán kézen fogva elindultak kifelé.
Képtelen voltam megmozdulni pár másodpercig, aztán ösztönösen hívtam egy taxit.
– Kövessék azt a kék szedánt, kérem – mondtam, miközben próbáltam nem elsírni magam.
A kocsi egy külvárosi utcában állt meg. Láttam, ahogy Zoltán segít kiszállni a nőnek, gyengéden megfogja a hátát, és együtt mennek be egy házba.
A gyomrom összeszorult.
„Megcsal… és az a nő is terhes.”
Valami kattant bennem. Kiszálltam, és odamentem az ajtóhoz. Kopogtam.
Zoltán nyitott ajtót. Amint meglátott, elsápadt.
– Te… mit keresel itt?
– Inkább te mondd meg, Zoltán. Mit keresel te itt? – vágtam vissza, és beléptem.
A nő a nappaliban ült, egyik kezét a hasára tette, és amikor meglátott, elmosolyodott.
– Maga biztos Klára, ugye? – kérdezte boldogan.
– Én… igen – válaszoltam fagyosan. – És maga?
A lány nevetett, mintha valami félreértésről lenne szó.
– Én Anna vagyok. A férje mostanában sokat mesélt magáról.
„Mesélt rólam?” – gondoltam döbbenten.
– Zoltán, mi folyik itt? – kérdeztem, miközben a hangom remegett.
Zoltán megtörten felsóhajtott.
– Klára… ő az én lányom.
Megdermedtem.
– Tessék?
Anna ekkor megszólalt:
– Anyám nemrég halt meg. A dolgai között megtaláltam a születési anyakönyvi kivonatomat… ott volt apám neve. Felvettem vele a kapcsolatot, és… most próbáljuk bepótolni az elveszett éveket.
Zoltán lehajtotta a fejét.
– Nem tudtam, hogy létezik. Csak pár hónapja derült ki. És… nem tudtam, hogyan mondjam el neked.
A düh, a féltékenység, a megaláztatás hirtelen elpárolgott. Csak a megkönnyebbülés maradt.
Leültem a kanapéra, és sírni kezdtem.
– Azt hittem, megcsalsz… – suttogtam.
Anna mellém ült, és megfogta a kezem.
– Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. De nagyon örülök, hogy megismerhetem.
Zoltán odajött, letérdelt elém, és a kezemet a sajátjába fogta.
– Klára… azt hitted, elveszítettél mindent. Pedig épp most kaptál vissza valamit, amit sosem tudtál, hogy hiányzott: egy családot.
Elnevettem magam a könnyeimen át.
– Micsoda nap… először anya lettem, aztán most hirtelen mostohaanya is.
Anna felcsattant:
– Akkor a kisbabánk rokonok lesznek! Nagymama leszel, mire anya is leszel!
Mindannyian nevettünk. A feszültség elszállt. Egy új kezdet volt ez – furcsa, szokatlan, de valóságos.
Később, amikor együtt ültünk a konyhában, a teám fölött, Zoltán megszorította a kezem.
– Tudod, mit tanultam ma? – kérdezte halkan. – Hogy a család néha a legváratlanabb pillanatban talál ránk.
Elmosolyodtam.
– Igen… és néha az ultrahangról jövet.
