Volt idő, amikor az ember tudta, hogy ha felkel, elmegy dolgozni, teszi a dolgát, akkor lesz fizetés, lesz vacsora, lesz jövő.
Igen, diktatúrában éltünk.
Igen, nem volt szabadság.
Igen, voltak emberek, akikkel a rendszer kegyetlenül, igazságtalanul bánt.
De van egy igazság, amit a történelemkönyvek ritkán mernek leírni – mert nem illik bele sem a fekete, sem a fehér narratívába.
Az átlag dolgozó ember akkoriban boldogulni tudott.
A hétköznapi biztonság csendje
Nem volt csillogás. Nem volt választék. Nem volt szabadság kimondani mindent.
De volt rend, volt kiszámíthatóság, és volt egy kimondatlan biztonságérzet, ami ma sokaknak már csak emlék.
Az ember tudta:
– a munkahelye holnap is meglesz
– a fizetés nem marad el
– az asztalra mindig kerül valami
Aki dolgozott, az nem szorult a peremre.
Évek munkája, és lett ház
Nem egyik napról a másikra.
Nem hitelből.
Nem reklámokkal és ígéretekkel.
Sokan így kezdték: egy telek a város szélén, betonozás hétvégén, kaláka, rokonok, szomszédok. Lassan nőtt ki a földből a ház. Nem volt szép. Nem volt nagy. De saját volt.
És ez nem kiváltság volt, hanem elérhető életút.
A nyugdíj nem félelem volt, hanem lezárás
Az ember nem azon gondolkodott, hogy „mi lesz velem öregen”.
Tudta, hogy ha ledolgozza az életét, nem marad egyedül. A nyugdíj nem gazdagságot jelentett, hanem azt, hogy nem kell szégyenkezni, nem kell könyörögni, nem kell félni.
Ez ma sokaknak hihetetlennek hangzik. Akkoriban természetes volt.
Amikor a felemelkedés hétköznapi lett
Talán ez az, amiről a legkevesebbet beszélünk.
Ebben a korszakban vált tömegessé, hogy olyan szülők akiknek csak 4–6 osztályuk volt azok gyermekei, , érettségit, szakmát, diplomát szereztek. Nem csodaként. Nem kivételként. Hanem egyszerűen azért, mert az út nyitva volt.
Nem volt mindenki egyforma.
De nem is volt eleve eldöntve, ki meddig juthat el.
Igen, volt ára. És volt csend.
Voltak elhallgatott mondatok.
Voltak megalkuvások.
Voltak sorsok, amelyeket a rendszer összetört.
Ezt nem lehet elvenni a múltból.
De az emberek többsége nem napi túlélési harcot vívott. Nem érezte magát állandóan kevésnek. Nem szorongott minden számla előtt. És ez az élmény – bármennyire kényelmetlen – ott él az emlékezetben.
Ezért emlékeznek sokan így
Nem rendszert védenek.
Nem diktatúrát sírnak vissza.
Hanem egy korszakot, amikor az élet nem volt állandó küzdelem. Amikor lehetett tervezni. Amikor az ember tudta, hogy ha becsülettel végigdolgozza az életét, akkor annak lesz értelme.
És ezt az érzést nem lehet lábjegyzetbe tenni.
Nem lehet egy fejezet végére írni.
Ez nem adat – ez emlék.
Talán ezért nem írják le a történelemkönyvek.
Mert a rendszereket meg lehet magyarázni.
De azt, hogy mit jelentett nyugodtan élni, azt csak az érti, aki ott volt.
