Egy pap barátom árulta el nekem miért nem sírnak a kisbabák az árvaházakban – Teljes csendben fekszenek!

Több mint tíz évvel ezelőtt mesélt nekem egy barátom, aki pap, egy megrendítő történetet, amit azóta sem tudok elfelejteni. Gyakran jártam vele együtt különböző árvaházakba, mert mindig is mélyen érintett az ott élő gyermekek sorsa. A barátom, aki maga is papként szolgált, különösen elkötelezett volt abban, hogy segítsen ezeknek a gyerekeknek.

Egyik nap egy ilyen látogatás alkalmával egy szobába léptünk, ahol az árvaház legfiatalabb lakói, újszülöttek és csecsemők feküdtek. Megdöbbentett, hogy a szoba teljesen csendes volt, annak ellenére, hogy a babák ébren voltak. Nem tudtam elhallgatni a kérdésemet, és megkérdeztem a nővért, miért van ilyen csend.

A pap barátom egy mély sóhajjal elmagyarázta: „A kisbabák csak az első napokban sírnak. A sírásuk az egyetlen eszközük, hogy felhívják magukra a felnőttek figyelmét. Az árvaházban azonban, ahol annyi gyerek van és olyan kevés ember, aki gondoskodjon róluk, a babák hamar megtanulják, hogy senki nem fog jönni. Rájönnek, hogy nincs anyjuk, aki felvenné, megölelné őket, így egyszerűen abbahagyják a sírást.”

Ahogy hallgattam ezt a történetet, egyre jobban összeszorult a szívem. A barátom hangján éreztem, mennyire megérintette őt is ez a helyzet, és ahogy befejezte a mondandóját, észrevettem, hogy az ő szemében is könnyek gyűltek.

Hazafelé menet a történet folyamatosan a fejemben járt. Amikor hazaértem, a lányom már mélyen aludt a kiságyában. Odamentem hozzá, megsimogattam a fejét, és megesküdtem magamnak, hogy soha nem hagyom el. Bármi történjék is, én leszek a fő támasza, és mindig ott leszek mellette. A lányom soha nem fogja magát magányosnak érezni.

Kérlek oszd meg ezt a törénetet, minden kisded megéremli a gondoskodó szerető felnőtt ölelését!