Amikor megszületett a kisunokám, azt hittem, ennél nagyobb boldogság nem létezik. A lányom kisfiút hozott világra, és én repestem az örömtől. De hamar kiderült: a gyereknevelés oroszlánrésze rám hárul.
A lányom munkája komoly és felelősségteljes, így nem tudott hosszú időre szabadságot venni. Én pedig nem tudtam tétlenül nézni a helyzetet – minden nap reggel 8-tól este 6-ig ott voltam náluk.
Pelenkáztam, etettem, altattam, mostam, főztem, sétáltam a babával. Nem panaszkodtam: szívből tettem, mert szeretem a családomat.
De egy nap minden megváltozott.
Egy hosszú séta után fáradtan benéztem a hűtőbe, és kivettem egy szelet sajtot meg egy almát. Alig haraptam bele, amikor a lányom rám szólt:
— „Anyu, ne vegyél ki semmit a hűtőből! Ezeket mi a saját pénzünkből vesszük.”
Ledöbbentem.
— „De hát egész nap itt vagyok nálad… mit kéne ennem?” – kérdeztem.
Erre csak ennyit felelt hidegen:
— „Hozz magadnak ételt. Ez nem egy étterem.”
Ott álltam az almával a kezemben, és úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Hol rontottam el? Én, aki mindent megtettem érte, aki mindig támogattam, felneveltem, most egy idegenként álltam a saját lányom konyhájában.
Másnap reggel nem mentem át. Telefonáltam:
— „Drágám, keress egy bébiszittert. Többé nem tudok jönni. Öreg vagyok ahhoz, hogy olyan házban legyek, ahol idegennek érzem magam.”
Ő kiabált, szemrehányásokat tett, de én már meghoztam a döntést. Én nem cseléd vagyok. Én anya vagyok. Én nagymama vagyok. És megérdemlem a tiszteletet.
Szeretem a kisunokámat teljes szívemből, de többé nem hagyom, hogy így bánjanak velem.
