Apám tegnap lett volna 77.

Minden halál más. Az övé száraz volt és csendes.

Ülök mellette a teraszon. Egy nyugágyon fekszik, a lába kockás takaróba bugyolálva, de a teste még így is borzong a hidegtől. Késő tavasz van, a levegő szokatlanul hűvös, különösen annak, aki nem tud mozogni, és az életét az elektromos fotel és a teraszon lévő napágy közötti néhány méteren éli. Pedig ez még tágas világ volt ahhoz képest, hogy nem sokkal később már lábra sem tudott állni. A sípcsont, mint a kés pengéje, átmetszette a papírvékony bőrt, amely ráfeszült. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen éle van, hogy a hús ennyit eltakar.

Nézem őt a nyugágyon, beszélgetünk. Amióta pár hónapja beteg lett, ötösével hordom neki az ócskapiacról a dísztárgyakat. Mindig ez volt köztünk a legmélyebb kapocs, együtt gyűjtögettünk a lomtalanításokon, lakásokban, ahonnan kihaltak az öregek, aztán elhordtuk a bőröndöket, a könyveket, szobrocskákat a város szélén álló házába, ahol egy idő múlva már csak ösvények maradtak a limlomok között. Sokat nézegettem a porcelán kislányt, amelynek kockás volt a ruhája és egy könyvet tartott a kezében , a rövid nadrágos kisfiút, amely mellett egy bozontos kutya ült.

A gyűjteménye értékesebb darabjait a szobájában őrizte, precízen üvegvitrinekbe zárva. Tilos volt hozzájuk nyúlni. Titokban elővettem egy-egy darabot, aztán visszacsempésztem a helyére. De néha elfelejtettem visszazárni az üvegajtót, akkor odahívott magához, rám nézett, és én úgy éreztem, feneketlen kútba zuhanok, elnyelnek azok a fekete szemek.

Semmit sem szeretett kölcsönadni, sem ruhát, sem könyvet, sem szobrokat, néha eldugott egy kis édességet magának, hogy csak az övé legyen. Amikor gyerek voltam, kiette a tányéromból a finomabb falatokat. Magából sem adott kölcsön semmit, közöttünk élt, mégis egyedül. Sziget volt, ahova csak néha léphettem be. Látogató voltam, mint bárki más, aki csak egy-egy zugot nézhetett meg, és ha véletlenül tiltott területre tévedtem, úgy lökött ki onnan, mint egy idegent. Vad tájak laktak benne. És én sosem tudom már meg, mit őrzött ennyire.

Pusztító volt, félelmetes, kiismerhetetlen, mégis ő volt számomra a minden.

Valami hiányzott. Szűk térbe voltam zárva, mintha rám csukták volna az üvegvitrint. Moccanni sem bírtam, csak kívülről néztem a világot, amely szélsebesen rohant el mellettem, és én hiába üvöltöttem, dörömböltem, nem hallotta senki sem.

Sosem bátorított, azt mondta, legyek megértő, segítőkész és engedelmes, különben úgy járok, mint az anyám, akit elhagyott, mert túl sokat akart belőle.

Később az iskolában is sokszor hallottam ilyesmit. Merjünk kicsik lenni. Nálunk így szokás a gyerekeket támogatni, nem kell magunkévá tenni az életet, az alkotás, a cselekvés mások dolga, nem része a mindennapoknak, a kiváltságosok valahol fent művelik a Parnasszuson, a többiek pedig csendben tűrnek, miközben felzabálja húsukat a gyűlölet.

Nem csinált semmit egész életében. Adta-vette a dísztárgyakat, utazgatott, nézelődött, gyűjtötte mások kidobott holmiját. Kívülről figyelte az életet, az életét, szenvtelenül, mint a gyerek a gombostűre szúrt bogarat.

A saját halálát is csak nézegette. Csendesen ült a teraszon a nyugágyban vagy a nappaliban, aztán amikor beköszöntött a nyár, már csak feküdni tudott. Egy darabig még tornáztatta pálcikavékony lábát, aztán már azt is másnak kellett, ő meg csak üvöltött a fájdalomtól, ha rosszul mozgattam meg.

Sosem panaszkodott, sosem omlott össze, csendesen tűrte, amit rámért a sors, és megint ott volt körülötte az a megfejthetetlen titok. Vajon mire gondol, mit érez, mi fáj neki, merre tart most a lelke? Vajon gyötri-e az a sok minden, amit elmulasztott egész életében?

Magányos volt a halála, hiába vettük körbe sok-sok évnyi hallgatás, gyűlölködés és vita után. Hiába próbáltam megbocsátani neki mindent, a törődés hiányát, hogy mindig idegen maradtam a számára. Hiába bocsátotta meg nekem, hogy egyszer nekiestem, ütöttem-vertem, és azt kiabáltam, nem az apám. Mert nem volt az, szélnek eresztett a nagyvilágba. Majd lesz veled valami, te lány, megoldod egyedül, nem kell vigyázni rád. Tökösen megállod a helyed.

Sosem értette, mit akarok tőle. Mindig a kemény nőket szerette, akik nem mutatták, mi fáj nekik, akik nem akartak tőle semmit. Azt hitte, rájuk nem kell vigyázni, ők a függetlenek, és magát is annak hitte. Erre volt a legbüszkébb. Nem függött senkitől, se nőktől, se gyerektől, se államtól, se munkahelytől. Ez volt az élete fő műve.

És akkor beteg lett. A rák fél év alatt vitte el. Felzabálta a csontokat, és ő egyre kisebb és öregebb lett. Végül segítség nélkül mozdulni sem tudott.

A születésnapjára csokitortát vittem neki. Meglepetés volt, mint ahogy az is, hogy elmegyek hozzá azon a napon. Már csak a fejét tudta mozgatni, megfogta a kezem, az arcán csorogtak a könnyek, és olyan hálásan nézett rám, mintha a világot tettem volna a lába elé.

Mire volt jó mindez, kérdeztem magamban, mert a számon nem jött ki szó. Miért nem jöttünk rá korábban, miért műveltük ezt, és ki akarta, hogy így történjen? Adni sosem akartál, csak kapni. Semmiért egészen. Vajon mitől féltél, özönlöttek a kérdések. Apa, miért nem tudtál sosem így rám nézni, így fogni a kezem, magadhoz ölelni? A lényeg olyan egyszerű, rátalálni mégis olyan nehéz.

Ülök az ágya mellett a nappaliban, ami a forró nyár közepén is hűvös és sötét. Fogom a kezét. Jéghideg.

(a fotó az esküvőmön készült 2007-ben, a szöveg 2015-ben jelent meg a Literán, és később a Boldogság tízezer kilométerre című novelláskötetemben Csokitorta címmel, és ebből íródott a Nem vagy többé az apám című regényem)