Ma valami igazán különleges történt a piacon, ami még most is könnyeket csal a szemembe – de jó értelemben!
Egy teljesen átlagos hétköznap volt. Az emberek jöttek-mentek, mindenki sietett, a pultok mögül harsogtak az árusok, a kofák viccelődtek, a hentesnél pedig már hosszú sor kígyózott. Én is ott álltam, és csak figyeltem, ahogy az emberek vásárolnak. A legtöbben nagy adagokat vittek: csirkehúst, tarját, felvágottakat. Előttem egy elegáns, drága kabátos nő válogatott a legszebb húsok közül, közben a telefonját nyomkodta, és alig szólt az eladóhoz.
Aztán sorra került egy idős néni. Egyszerű, kopott kabát volt rajta, fején lila kötött sapka, nyaka körül egy régi zöld sál, amit talán még a férjétől kapott valaha. A kezében egy nagy fonott szatyor, aminek a füle már megkopott, mint a néni keze – munkától barázdált, de tiszta, gondos kéz volt.
Halkan, szinte félénken kérdezte a hentestől:
– „Van fagyasztott szárny? Vinnék két csomaggal.”
Az eladó mosolyogva válaszolt:
– „Van ám, néni! De a friss most akciós, abból finomabb a leves.”
A néni csak megrázta a fejét.
– „Nem, köszönöm. Az unokám szereti a pörköltet. Abból főzök neki. A fagyasztott tovább eláll.”
A hentes elhallgatott, majd egy pillanat múlva bólintott. De amikor a néni elfordult, hogy kotorjon a pénztárcájában, a férfi valamit halkan odasúgott a segédjének. Aztán óvatosan kicserélte a két kis csomag fagyasztott szárnyat friss, szép húsdarabokra – de a blokkra ugyanazt ütötte be.
Amikor a néni fizetett, a hentes csak annyit mondott:
– „Tessék csak, néni, egy kis pluszt tettem hozzá. A pörkölt úgyis jobban sikerül, ha szívből főzik.”
A néni először nem értette, mi történt. Aztán amikor meglátta, mit kapott, a szája elé kapta a kezét.
– „De hát… én ezt nem kértem, ez drága!” – mondta zavartan.
A férfi csak legyintett.
– „Én meg nem kértem, hogy ilyen kedvesen mosolyogjon rám. De mégis megkaptam.”
Az idős asszony szeme megtelt könnyel.
– „Isten áldja magát, fiam!” – suttogta, és lassan elsétált a szatyrával.
A hentes utána nézett, és láttam rajta, hogy ő is elérzékenyült. Nem szólt semmit, csak folytatta a munkát. De az egész sor elcsendesedett. Az emberek nem tolakodtak, nem panaszkodtak. Mindenki tudta, hogy valami különleges pillanatnak voltunk tanúi.
És én ott álltam, a friss húsok illatában, a piaci zsivajban, és egyszerűen éreztem, hogy a világ még nem veszett el teljesen. Hogy vannak még emberek, akik jószívűek, akik nem kérnek semmit cserébe, csak adnak – csendben, észrevétlenül.
Ha te is hiszel abban, hogy a jóság még létezik, oszd meg ezt a történetet. Lehet, hogy valaki épp ma olvassa el, és ez ad neki reményt. 💖
