Amikor a férjem úgy döntött, hogy beteg anyjához költözik, ultimátumot adtam; ha elmegy, ne térjen vissza. Íme, mit csinált…

Oleggel nagy szerelemből házasodtunk össze. Kapcsolatunk alatt annyira gondosan törődött velem, hogy egy pillanatra sem kételkedtem abban, hogy vele leszek a világ legboldogabb felesége. Úgy tűnt, semmi sem tudja tönkretenni a szerelmünket. Az esküvő után egy bérelt lakásban kezdtünk el élni külön. A szüleim és Oleg édesanyja is a faluban maradtak. Minden tökéletes volt. Családunkban teljes harmónia uralkodott. Megszületett a fiunk, Mihály. Valószínűleg így is éltünk volna tovább békében és boldogságban, ha Oleg édesanyja meg nem betegszik.

Oleg aztán ragaszkodni kezdett hozzá, hogy hozzánk kell vennünk. Anna néni már ágyhoz kötött beteg lett, egy szomszédasszony gondoskodik róla, nekünk kellene magunkhoz vennünk. Hiszen ő az én édesanyja. De én egyáltalán nem akartam, hogy az anyósom velünk éljen. Kicsi a gyerekem, nem tudok még egy ágyhoz kötött betegről is gondoskodni! Nincs erőm, nincsenek idegeim, és nincs is kedvem hozzá. Ráadásul a beteg emberektől kellemetlen szag árad. Miért kellene ezt elviselnem? Ezért rögtön mondtam: -Van egy nővéred, menjen ő és vigyázzon az anyára.

A nővére úgyis csak a hasát sütteti Franciaországban -Ancsa, ő nem tud jönni, ott van a munkája… -Mi sem tudunk, van egy gyerekünk és rengeteg a teendőnk! Oleg egy ideig csendben maradt, aztán kijelentette:

-Akkor én magam költözök anyámhoz! Ez a helyzet engem sem elégít ki.

Nem tudni, mennyi ideig lesz beteg az anyósom. Nem akarok férfi nélkül élni.

-Ha mész, tudnod kell, nem kell visszajönnöd.

És ő mégis összepakolt és elment. Hát, Isten hozzád! Ő tette a választását és magunkra hagyott minket a fiunkkal. Milyen férfi az ilyen?