Reszkető kézzel tettem le a telefont. A szívverésem felgyorsult, és újra meg újra visszhangzott bennem az idegen hang mondata:
„A nagyapád nem az volt, akinek hitted.”
Percekig csak ültem, és a fekete képernyőt néztem. Próbáltam rendet tenni a fejemben. A nagyapám volt a legbecsületesebb ember, akit ismertem. Csendes volt, következetes, szigorú önmagához. Nem értettem, hogyan férhet össze ez azzal, amit az imént hallottam.
Visszahívtam.
Ezúttal egy nyugodt, ötvenes férfi szólt bele. Nem kertelt. Azt mondta, másnap találkozzunk egy kis kávézóban, az állomás közelében. Nem magyarázott, csak ennyit tett hozzá:
– Megmutatok néhány dolgot. Utána eldöntöd, mit gondolsz.
Aznap éjjel nem aludtam.
Másnap összeszorult gyomorral léptem be a kávézóba. A férfi a sarokban ült. Régi, de rendezett kabát volt rajta. Amikor felnézett, nem volt a tekintetében sem sietség, sem kíváncsiság – inkább valami fáradt komolyság.
– Anna? – kérdezte.
Bólintottam.
Nem húzta az időt. Elővett egy vastag borítékot, és az asztal közepére tette.
– A nagyapád fiatalon más néven dolgozott – kezdte. – Mérnök volt. Nagy építkezéseken. Éveken át.
Lapozni kezdett. Szerződések, megbízások, bankszámlakivonatok. A nevek, az aláírások, a dátumok mind egy irányba mutattak. Az összegek pedig… túl nagyok voltak ahhoz, hogy félreértés legyen.
– Ez nem lehet igaz – mondtam halkan. – Mi mindig szűkösen éltünk.
– Tudom – felelte. – Ez nem a körülmények miatt volt.
A következő irat egy ajándékozási szerződés volt. A nagyapám a vagyonának jelentős részét egy megyei gyermekotthonnak adta át. Nem egyszerre, hanem évek alatt. Tudatosan.
– A szüleid halála után hozta meg ezt a döntést – mondta a férfi. – Azt mondta, nem akarja, hogy pénz neveljen fel téged. Azt akarta, hogy megtanuld, hogyan lehet tartást építeni nélküle.
Nem tudtam megszólalni.
– Nem hazugságnak szánta – tette hozzá. – Inkább keretnek. Egy élethez.
Ekkor adott át egy másik borítékot.
– Ezt rád hagyta. Kifejezetten úgy rendelkezett, hogy csak nagykorúságod után kapd meg.
A levél rövid volt. Kézzel írt. Ismerős betűkkel.
„Kicsim,
Ha ezt olvasod, én már nem leszek itt.
Nem azért mondtam sokszor, hogy „nem engedhetjük meg magunknak”, mert nem volt miből, hanem mert azt akartam, hogy tudd: semmi nem jár automatikusan.
Azt szerettem volna, hogy önálló legyél, és tudd, mi számít.
Mindent szeretetből tettem.
A pénz most már a tiéd. Használd felelősen.
De soha ne felejtsd el: az irányt nem az adja.”
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
A következő napokban minden a helyére került. A ház tehermentes volt. A nevemen volt egy számla. És volt egy ösztöndíjkérelem is, előre beadva, az ő aláírásával, megjegyzéssel:
„Ha már nem lennék itt.”
Akkor értettem meg igazán.
Nem elvett tőlem. Nem titkolt, hogy hatalmat gyakoroljon. Hanem védett. Időt adott. Alapot.
Ma, amikor az egyszerű dolgaimra nézek, nem érzem úgy, hogy kevesebb lennék.
Épp ellenkezőleg.
Egy olyan ember nevelt fel, aki tudta, hogy a pénz csak eszköz.
És bár már nincs mellettem, a döntéseimben még mindig ott van a keze nyoma.
