A legjobb barátnőm hozzáment az exférjemhez. Aztán évekkel később egyszer csak hajnali háromkor hívott fel, rémülten és könyörgött, hogy ne tegyem rá a telefont. Amit mondott, még én is alig akartam elhinni.
Áron és én hét évig voltunk házasok. Hét évig hittem, hogy megtaláltam az igazit — a férfit, aki mellett megöregszem. Két csodálatos lányunk született, Míti és Zsófi, és én azt hittem, boldog család vagyunk. De minden álom egyszer véget ér.
Az ötödik év környékén kezdtem érezni, hogy valami megváltozott. Áron egyre később jött haza, a telefonját mindig zsebre vágta, ha a közelében voltam. Aztán egy nap ott volt a bizonyíték: egy hosszú szőke hajszál a zakóján. Nem az enyém volt.
Amikor szembesítettem vele, tagadott, hazudott, gázlightolt. „Képzelődsz, Adél!” – mondta, miközben a szemembe nézett. De nem képzelődtem. És amikor végül rajtakaptam – egy idegen nővel, Katával – minden összeomlott. Egyetlen szó nélkül elment. Engem és a gyerekeinket hátrahagyva.
Egy évvel később megtudtam, hogy Áron újra nősül.
A menyasszonya nem más volt, mint Éva — a legjobb barátnőm.
Az a nő, akinek mindent elmondtam. Aki végighallgatta a sírásaimat, amikor Áron elhagyott. Aki bátorított, hogy tartsak ki.
És most… ő lett a felesége.
Amikor felhívott, hogy elmondja, eljegyezték egymást, percekig nem tudtam megszólalni.
„Csak viccelsz, ugye?” – kérdeztem rekedten.
De nem viccelt.
Tíz év telt el.
Megtanultam újra boldognak lenni, a lányok felnőttek, és bár Áronnal ritkán beszéltem, igyekeztem békében élni.
Aztán egy hajnalon, hajnali háromkor csörgött a telefonom.
Éva volt az.
A hangja remegett, sírt.
„Adél… kérlek, ne tedd le! Tudom, mit tettünk, de segíts! Kérlek!” – zokogta.
A szívem a torkomban dobogott.
„Mi történt?” – kérdeztem.
Kiderült, hogy Áron megváltozott. De nem úgy, ahogy remélte.
Féltékeny, indulatos, erőszakos lett. Éva elmondta, hogy hónapok óta pokol az élete, és nincs senkije, akihez fordulhatna. Csak engem mert felhívni – azt az embert, akit évekkel ezelőtt elárult.
Sokáig nem tudtam megszólalni. A szívem tele volt keserűséggel, mégis…
Másnap ott voltam nála. Segítettem neki elköltözni. Nem haragból, hanem mert már nem akartam gyűlöletben élni.
A sors furcsa játékot űz velünk. A nő, aki elvette tőlem a férjemet, végül ugyanabban a pokolban élt, amit én már megjártam.
De a különbség annyi volt, hogy én már megtanultam, hogyan kell kijönni onnan.
Most, ha a tükörbe nézek, tudom: nem én veszítettem el Áront.
Ő veszítette el a nőt, aki még a legmélyebb árulás után is képes volt segíteni.
