A hős magyar buszsofőr megállt az ut szélén álló házaspárhoz. A férj épp szívinfarktust kapott

[

]

Édesanyja, akit nagyon megviselt az eset, a következőképpen emlékszik a történtekre. – A cukorbeteg-gondozóba indultunk a férjemmel november 9-én, a 13 óra 6 perces busszal szerettünk volna Félegyházára menni. (István és Marika Félegyháza és Gátér között egy tanyán élnek, nincs autójuk, ezért mindenhová busszal járnak.)

Mondta a férjének, hogy induljon el hamarabb, mert az érszűkületei miatt úgyis lassabban halad. Ő még pakolta neki az uzsonnát és vizet, soha nem lehet tudni, hogy mikor kell. Amikor Mária elindult, már gondolta, hogy baj van, olyan furcsán ment a férje.

– Mikor odaértem láttam, hogy fullad, de nem engedte, hogy mentőt hívjak. Nagy nehezen kijutottunk az útra, vagy hússzor megálltunk a közel 500 méteres szakaszon. Még nem értünk oda a buszmegállóhoz, de láttam, hogy jön a busz. Tudtam, hogy nem fogjuk elérni, ezért integettem, hogy álljon meg. Igazából nem bíztam benne, hogy megáll, hiszen nagyon sok rossz tapasztalatunk van már. Szerencsére felvett bennünket a sofőr, aki azt hitte, azért fulladt ki annyira a férjem, mert futottunk a buszhoz – tette hozzá Mária.

A férfi egyre rosszabbul lett, Mária látta, hogy nagyon nagy a baj, de már olyan ideges volt, hogy telefonálni sem tudott, ezért a sofőrtől kért segítséget, aki azonnal hívta a mentőket, megbeszélte velük, hogy néhány perc múlva a buszpályaudvaron lesznek és ott találkoznak. A pályaudvaron a sofőr fogadta a mentőket és leszállította az utasokat. A mentők több mint fél óráig küzdöttek, amíg sikerült stabilizálni István állapotát, majd a kecskeméti kórházba szállították. Egy hét után engedték haza.

– Isteni szerencsénk, hogy megállt a buszsofőr, neki köszönhetjük, hogy most itt vagyunk. Annyira pánikba estem, hogy ha otthagy bennünket, nem is tudom, mit csináltam volna. Így a lehető leggyorsabban kaptunk segítséget. Mindig hálával gondolunk a sofőrre – mondta a könnyeivel küszködve Mária.