A fiam, Áron, nemrég létrehozott nekem egy Facebook-profilt, és ragaszkodott hozzá, hogy osszam meg a legutóbbi családi konfliktusunkat.
Azt mondta, szerinte nekem valahogy fura elképzelésem van arról, mi számít normális viselkedésnek.

Ő úgy gondolja, ha elmesélem az internetnek, mi történt, majd az emberek jól megmondják: igen, anya, hibáztál.

Szóval tessék, itt vagyok. Ez az a történet, ami miatt jelenleg a család fekete báránya vagyok.
Mindez azért, mert — szerintük — túl messzire mentem, amikor vigyáztam az unokáimra.

A fiam és a menye pihenni mentek — én pedig vállaltam a gyerekeket

Áron és a menye, Réka, esküvőre mentek Mexikóba, és úgy gondolták, ez jó alkalom lesz egy kis gyerekmentes kikapcsolódásra.
Addig nekem kellett vigyáznom a két unokámra:

• Lili (5 éves)

• Bence (4 éves)

Öt napra maradtak nálam.

Őszintén szólva, először nevettem az egészen. Réka mindig világossá tette, hogy az ő családja az első, és gyakran éreztem, hogy engem csak szükség esetén vesznek elő. Ehhez képest most könyörögtek, hogy én vállaljam a gyerekvigyázást.

De Áron érvelt, kérlelt, hogy ez nekik ritka lehetőség.
És végül elpuhultam. A gyerekeimért és az unokáimért sok mindent megteszek.

Aztán jött egy váratlan meghívás… Disneylandbe

Amíg nálam voltak, kaptam egy üzenetet: egy régi barátnőm meghívott minket a párizsi Disneylandbe, ahol épp a születésnapját ünnepelték.

Úgy gondoltam:

„Miért is ne? A gyerekek imádni fogják!”

Őszintén eszembe se jutott, hogy engedélyt kérjek.
Ha rám bízzák a gyerekeket, hadd döntsem már el, hogyan töltjük a napot — természetesen ésszerű keretek között.

Ráadásul Réka már évek óta emlegette, hogy „egyszer majd” elviszi a gyerekeket Disneylandbe, de abból sosem lett semmi.
Úgy gondoltam:
ha valami, ez lesz életük egyik legboldogabb napja.

És az is lett.

Felejthetetlen nap volt

Mentünk mindenre, amire lehetett,
mindent lefotóztunk,
Lili hercegnőkkel ölelkezett,
Bence tátott szájjal nézte a Star Wars felvonulást,
ettünk édességet, nevetett mindenki.

Egy nagymama szíve ilyenkor majd megszakad a boldogságtól.

De amikor Áronék hazajöttek… Réka sírva fakadt

Amikor elmondtam, hol voltunk, Réka egyszerűen összeomlott.

• sírt,

• kiabált,

• azt mondta, elvettem tőle a gyerekei „első Disney-pillanatát”,

• és szerinte ezzel brutálisan átléptem a határaikat.

Azt állította, önző voltam és tiszteletlen.
Áron pedig kérte, hogy kérjek bocsánatot, mert Réka nagyon megbántva érezte magát.

De a helyzet az:
nem tudtam megtenni.

Olyan sokszor éreztem már, hogy Réka csak elvár, kritizál, megítél…
És most én érezzem rosszul magam azért, mert a saját pénzemen, szeretetből, örömöt adtam a gyerekeinek?

Nem láttam okát a bocsánatkérésnek.

A konfliktus azóta csak mélyült

Áron szerint figyelmetlen voltam.
Réka szerint elrontottam egy életre szóló élményt.

Szerintem viszont:

• ők nem látták, mennyi energiát tettem abba, hogy könnyítsenek az életükön,

• és nem értékelték azt, amit kaptak.

Most ott tartunk, hogy nem beszélünk.
Áron azt remélte, ha megosztom a történetet, majd az internet „felvilágosít”.

És akkor történt valami újabb konfliktus is…

A menye, Réka még korábban egyszer egy megalázó szabálylistát adott, amikor szintén rám bízták a gyerekeket.
Olyanokat írt le, mint:

• „Ne nyisd ki a hűtőt, hozz saját ételt.”

• „Ne engedd, hogy a gyerekek nedvesen menjenek a kertbe.”

• „Ne mutass nekik meséket, amik nálunk tiltólistásak.”

Akkor is az az érzésem volt:
nem nagymamának kezel, hanem cselédnek.

Most pedig itt állok, és azt kérdezem: vajon tényleg én vagyok a hibás?

Tudom, hogy másnak a határait is tiszteletben kell tartani.
De azt is, hogy az unokáimat szeretettel és örömmel vittem el egy életre szóló kalandra — nem rossz szándékból.

Lehet, hogy hibáztam.
Lehet, hogy tényleg túlmentem egy határon.

De lehet, hogy egyszerűen arról van szó:

• hogy ők máshogy látják a szülőség szentségét,

• én pedig máshogy látom a nagymamaság szépségét.

Te mit gondolsz? Tényleg én voltam a hibás?

Mert ha őszinte vagyok… én még most sem látom, kié a valódi felelősség.