Huszonkét év házasság után a férjem, András, egyszer csak elkezdett hajnali háromkor szemetet levinni. Soha életében nem ajánlotta fel magától. Ha rászóltam, morgott; ha kértem, húzta-halasztotta. Most meg minden éjjel magától kel fel?
Valami nem stimmelt.
Egyik éjszaka úgy döntöttem: kiderítem az igazságot.
Lia vagyok, 47 éves, Budapesten élünk, Újpesten.
Két felnőtt gyermekünk már külön lakik, hétvégén járnak haza ebédre. A hétköznapokban csak mi ketten vagyunk:
-
közös reggeli kávék,
-
piacozás a Kassai téren,
-
vita arról, mennyire legyen feltekerve a radiátor.
Csendes, békés, megszokott szeretet volt. Olyan, amiről azt hiszed, már semmi sem tudja megingatni.
Aztán jött az a márciusi kedd.
Hajnali 3:12 – András nincs az ágyban
Megtapogattam az oldalát – üres és hideg volt.
Felültem, és a digitális óra vörösen világított: 3:12.
Lesétáltam a konyhába. Csend volt. A holdfény a csempére esett.
Semmi jele annak, hogy bárki is járt ott.
Aztán hallottam: nyílik a bejárati ajtó.
András lépett be.
– Az ég áldjon, megijesztettél! – húztam össze a köntösöm. – Hol voltál?
Megállt egy pillanatra. Láttam rajta, hogy gondolkodik.
– Levittem a szemetet.
– Hajnali háromkor? – néztem rá döbbenten.
– Nem tudtam aludni… gondoltam, elintézem.
A hangja laza volt, de a tekintete menekült.
Huszonkét év alatt soha nem vitte le magától a szemetet
Másnap reggel belenéztem a kukába a mosogató alatt.
A zsák ki volt cserélve. Tehát tényleg lement.
De valami belül motoszkált: miért pont most? miért pont így?
András közben fütyörészve főzte a kávét, adott egy puszit a homlokomra, mintha minden rendben lenne.
Csakhogy bennem egy láthatatlan szál kezdett teljesen szétszakadni.
– Jól aludtál? – kérdeztem.
– Mint a bunda – mosolygott. – És te?
– Én kevésbé… – sóhajtottam. – Nem értem, miért kell éjszaka levinni a szemetet.
Egy pillanatra megfeszült a keze a bögrén.
Aztán vállat vont:
– Teli volt. Ennyi. Most ezért is számon kérsz?
A következő éjjel nem aludtam el – de ő gyorsabb volt
Nagyon figyeltem, de elnyomott az álom.
Hajn alban felébredtem: a szemetes megint üres.
András a zuhany alatt volt.
Hazudhatott volna bármit.
De éreztem, hogy valami készül.
Csütörtök éjjel: a nagy terv
Beállítottam az ébresztőt 2:55-re. A telefonomat elrejtettem a párna alá.
A jelzés pillanatában a férjem helye már üres volt.
Felnéztem az ablakon át.
A környék, a Baross utca csendben feküdt a lámpafény alatt.
És akkor megláttam őt.
Nem a kukánál. Nem a lépcsőházban.
Hanem átment a szemközti házhoz.
Az ablaknál felvillant a lámpa.
És kilépett a házból Bianka, a frissen elvált szomszédasszony.
Mindig csinos, mindig rendben, mindig mosolygós.
Ma éjjel piros szaténköntösben állt az ajtóban.
András odament hozzá.
Ő meg átkarolta.
Aztán…
Megcsókolták egymást.
Olyan hévvel, amilyet tőle évek óta nem láttam.
Mintha a férjem valaki teljesen mássá változott volna előttem.
Aznap éjjel egy szekrénybe bújtam, amikor visszaért
Hallottam, ahogy bejön, ahogy leveszi a cipőjét, ahogy megáll a hálószoba előtt.
Én a folyosói szekrényben lapultam, a szívem olyan hangosan vert, hogy féltem, meghallja.
Mikor végre elaludt, visszacsúsztam az ágyba.
– András? – kérdeztem.
– Hmm? – mormolta álmosan.
– Hol voltál?
– Hol lettem volna? Itt. Aludtam.
Megölelt. A karja még meleg volt Bianka ölelésétől.
Hét éjszaka. Hét videófelvétel.
A következő héten mindent rögzítettem:
-
dátummal,
-
időponttal,
-
videóval.
3:07 – kilép.
3:12 – átmegy az úton.
3:15 – Bianka ajtót nyit.
3:17 – csók.
Minden éjjel.
Minden egyes alkalommal meghalt bennem még egy darab abból a nőből, aki valaha hitte, hogy a férje hűséges.
A nyolcadik napon ügyvédhez mentem
Reggel bementem a belvárosba, egy XIII. kerületi ügyvédi irodába.
Pendrive, 150 000 Ft előleg, és egy papír:
„Válást kérek.”
Este, amikor András hazaért, azt mondta:
– Valahogy olyan… ideges vagy.
– Nem tudtam aludni – feleltem. – És te? Hogy ment a szemetes?
Elfehéredett.
Három hét múlva elé tettem a válókeresetet
Elolvasta.
Majd még egyszer.
– Lia… ez meg mi?
– A szabadságod – feleltem. – Nem erre vágytál?
– Nem értem…
– Dehogynem.
Elővettem a telefonomat, és elindítottam a videókat.
A harmadikat, a negyediket, az ötödiket.
A szája remegett.
A szeme tele lett félelemmel.
– Mióta tudod? – kérdezte halkan.
– Mióta csinálod? – feleltem. – Válassz egyet.
Megpróbálta megfogni a kezem.
Elhúztam.
A válás simán ment. A ház az enyém lett.
Nem volt házassági szerződés.
Közös vagyon, egyértelmű bizonyítékok.
András elköltözött. Természetesen Biankához.
Hat hét múlva Bianka kidobta.
Egy tetőfedő miatt, aki épp nála dolgozott.
Lám, a karma meg végképp nem órával dolgozik.
Új zárak, új virágok, új élet
Kicseréltem a zárat.
Vettem új muskátlikat az ablakba.
És először aludtam nyugodtan hónapok óta.
Néha magányos volt.
De soha többé nem ébredtem úgy, hogy azon gondolkodom:
„Vajon ma este megint hazudik nekem az az ember, akit szerettem?”
Mert huszonkét év alatt megtanultam:
**A bizalom egyszer törik el.
És ha eltörik, már nem ragasztható össze.**
A szemetet pedig… nos, megtanultam egyedül levinni.
Még akkor is, ha a szemét húsz évig mellettem aludt.
Megjegyzés
A történet valós események és személyek ihletésére készült, de a részleteket, neveket és helyszíneket megváltoztattam, hogy a szereplők magánéletét védjem és a narratívát irodalmibbá tegyem.
