Ma van Pogány Judit születésnapja – olvassátok el a művésznő üzenetét, majd köszöntsük együtt sok-sok szívecskével ❤️❤️

“Kislánykori álmomat, hogy színésznő legyek, több mint 15 éven át próbáltam elfojtani magamban. Akartam lenni csillagász, mérnök, erdész, utazó, árvaházi nevelőnő és leginkább állatkerti gondozó, de úgy alakult, hogy most mégis egy 54 éve tartó színészi pálya vége felé járok!” – mondja az Örkény Színház művésze, Pogány Judit, aki ma ünnepli születésnapját.

Pogány Judit Kaposváron született, ahol apja mérnök és a városi szimfonikus zenekar tagja volt. Az államosítás idején mindenüket elvették, apja politikai okokból még börtönbe is került, szabadulása után csak családjától távol kapott munkát. Amikor az apa meghalt, felesége idegösszeomlást kapott és elmegyógyintézetbe került, Juditot és bátyját budapesti rokonok vették magukhoz. A középiskolát intézeti tanulóként Békéscsabán végezte, a kollégiumi évei alatt zeneiskolába járt, szertornázott, és beleszeretett a színjátszásba, énekelt, szavalt, játszott. A főiskolára nem vették fel, ezután volt forgalmista a kaposvári vasútállomáson, bérszámfejtő és adminisztrációs munkát végzett a helyi bíróságon. Egy amatőr színészcsoporttal jelentkezett a Ki mit tud? tévés vetélkedőre, s a műsort látva a kaposvári Csiky Gergely Színház 1965-ben segédszínésznek szerződtette.

Itt indult el karrierje, itt ismerkedett meg későbbi férjével, Koltai Róberttel. Tehetségét 1968-ban fedezte fel a friss diplomás rendezőként érkező Zsámbéki Gábor, aki szerepet osztott rá a Várj míg sötét lesz című krimiben. 1970-ben már színészi besorolást kapott, a színháznak 1978-ig volt művésze. Az ország kulturális vezetése abban az évben tett kísérletet a válsággal küszködő Nemzeti Színház megújítására, a kaposvári és szolnoki színház vezető erőinek szerződtetésével. Zsámbékit a Nemzeti Színház főrendezőjének nevezték ki, aki a társulathoz mások mellett Pogány Juditot is szerződtette. Pogány két év múlva visszatért Kaposvárra, ahol 1995-ig játszott, ezután szabadúszó lett, 2004-ben csatlakozott az Örkény István Színház társulatához.

Sajátos alkatú és orgánumú színésznő, művészi skálája igen széles, gyermekdarabok suta bájú szereplőjeként is éppoly kiváló, mint súlyos tragédiák hősnőjeként. Saját bevallása szerint az igazi, színészt próbáló feladat számára a gyenge, sérült, kiszolgáltatott emberek megjelenítése. Legalább harminc olyan szerepe volt, amit ő a legfontosabbként sorolna fel. Örkény Macskajátékában többször is játszotta Orbánnét, legutóbb az Örkény Színházban, kiemelkedő alakítást nyújtott Werner Schwab Elnöknők című darabjában Ernaként, Pedig én jó anya voltam című monodrámáját börtönökben is előadta. Az Örkény Színházban jelenleg is tucatnyi darabban szerepel, a Rózsavölgyi Szalonban Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regényének színpadi adaptációjára készül.

Számos film, tévés és rádiós szerep fűződik nevéhez és szinkronszínészként is kedvelt. Ő kölcsönözte hangját a kis róka Vuknak, a Pom Pom meséi című filmben több mint száz hangon szólalt meg, a Bogyó és Babóca című mesesorozatban minden szereplőt ő szinkronizál. Olyan népszerű filmekben is látható volt, mint az Eldorádó, a Legényanya, a Mese habbal, a Sose halunk meg, az Ámbár tanár úr, a Hippolyt és a Meseautó. Drámai szerepekben is remekel, Tarr Béla Panelkapcsolat című filmjében férjével, Koltai Róberttel alakítottak boldogtalan lakótelepi párost, játszott az osztrák Michael Haneke A lázadás című filmjében is. Lugossy Lászlóval 1975-ben forgatta az Azonosítás című filmet, mely a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Ezüst Medve-díjat nyert, Gothár Péter első játékfilmjében, az Ajándék ez a napban a legjobb női alakítás díját érdemelte ki Velencében.

A Jászai Mari-díjat 1978-ban kapta meg, érdemes művész 1987-ben lett, 2007-ben Gábor Miklós-díjjal jutalmazták. A Kossuth-díjat 2008-ban vehette át több évtizedes, mesefiguráktól a drámai szerepek megformálásáig terjedő sokoldalú színészi teljesítménye elismeréseként, 2010-ben a Halhatatlanok Társulatában örökös tagságot nyert el. Idén májusban a Kaposvári Gyermekszínházi Biennálén az Assitej Magyar Központjának életműdíját vehette át és jelölték a Kaszás Attila-díjra. Az elismerésekről egyszer azt mondta: “Engem sosem vett le a lábamról a közönségsiker, mindig jobban vonzott a szakmai siker, hogy az ország legjobb rendezőivel dolgozhattam, hogy csodákban vehettem részt.”

Szigetszentmiklóson él temérdek állat társaságában, kedvtelése a bohócfigurák gyűjtése.

Zongoraszék: Háromévesen már olyan exhibicionista voltam, hogy amikor vendégek voltak nálunk, és a szüleimmel beszélgettek a másik szobában, felmásztam a zongoraszékre, elkezdtem játszani és énekelni, közben figyeltem, hogy mikor halkul el odaát a zsivaj. És amikor megéreztem, hogy már rám figyelnek, az fantasztikus élmény volt. A mai napig emlékszem arra az érzésre. Persze kamaszkoromban akartam lenni csillagász, mérnök, erdész, jogász, a jogi egyetemet el is kezdtem levelezőn, de a színház végül kiütéssel győzött.

Fordulat: Édesapám és édesanyám rajongva szerették egymást, de apám nyolcéves koromban meghalt, édesanyám akkor ideg-összeroppanást kapott, hosszú időre kórházba került. Ma már tudom, hogy ez volt egész életem legnagyobb fordulata. Anyám annyira szerette az apámat, nem is tudott a gyerekeivel igazán mély kapcsolatot kialakítani, a bátyámmal szerintem zavartuk az ő apánk iránti feltétlen rajongását. Ezért betegedett bele az elvesztésébe. Édesapám unokahúgát nevezték ki gyámnak, így kerültünk a bátyámmal Budapestre egy rokon családhoz, később pedig, középiskolás koromban, a MÁV-intézetbe Békéscsabára. Pesten kislányként nagyon zárkózott gyerek lettem. Ami a színpadon kívüli létezést jelenti, tulajdonképpen még ma is tart.

Álmodozó: Kifelé úgy éltem az életemet, mintha minden rendben lenne. Álmodozó voltam. Alig vártam, hogy eljöjjön az este. Nagyon keveset aludtam, az éjszaka nagy részében ébren voltam, és csak szőttem magamban a történeteket, amelyeknek rendre én voltam a főszereplője. Verseket írtam, előfordult, hogy napokon át nem aludtam egy percet sem. Két életem volt: egy a valóságban, egy a történeteimben. Senkinek sem beszéltem róla. Szerintem az autizmus határán mozoghattam.

Bohóc: Kisvárosi gyerekként nőttem fel Kaposváron, ahol hol gyenge, hol közepes utazó cirkuszok tűntek fel. Akkoriban bosszantottak a bohócok, felesleges időhúzásnak éreztem a produkcióikat, és sürgettem az időt, hogy jöjjenek már az oroszlánok, a trapéztornászok. Felnőtt fejjel azonban, amikor megismertem az igazi bohócságot, rájöttem, hogy ez egy hitvallás. Az igazán nagy színészek, mindig jó bohócok, a közepes színészek csak bohóckodnak.

Amit nem lehet megmutatni a vizsgán: Soha nem voltam igazán szép, sem sugárzóan jelentékeny, az alkatom sem mondható szerencsésnek. Vékony voltam ugyan, de túlságosan kislányos, valamiképpen esendő. Részben ebből fakadt a gátlásosságom, aminek következtében azt sem tudtam kapásból megmutatni, ami bennem volt. A főiskolai felvételim kínos kudarca után nem lázadtam, hanem tárgyilagosan megállapítottam, hogy én sem vettem volna fel magam. (…) Akkor tudtam igazán nagyot dobni, amikor nem rutinra, ügyességre volt csupán szükség, hanem az én empátiámra. Azt hiszem, ezért dolgoztak velem szívesen az ország legjobb rendezői. Akiket nem zavart, hogy nem férek bele a klasszikus szereposztási sémákba, mert eleve rendhagyóan osztottak szerepet. Nem volt felhőtlen öröm, hogy húszas éveim végén még előfordult, hogy nem akartak beengedni egy tizenhat éven felülieknek hirdetett filmhez. De főként az nem, hogy utána – majdnem átmenet nélkül – kislányból néni lettem.

Véletlen: Sok minden a véletleneken is múlik. Ha pályám kezdetén én nem pont Kaposvárra kerülök, lehet, hogy az egész sorsom másként alakul. Az ottani színházban azonban kialakult az együttgondolkodás képessége. Zsámbéki Gábor, Babarczy László, Ascher Tamás, Szőke István, Ács János és Gothár Péter rendezőként elfogadták és szerették a játékomat, a groteszket, az esendőséget.

Fénytörés: Az igazi, színészt próbáló feladat számomra mindig is a gyenge, sérült, kiszolgáltatott emberek megjelenítése volt. A darabokból – és talán belőlem is – következett, hogy az ilyen figurák a színpadi fénytörésben általában furcsák, gyakran groteszkek lettek.

Szertartás: Előadás előtt mindig ugyanolyan sorrendben pakolom ki az alapozót, a púdert, mindent. Ezzel hangolom rá az idegrendszeremet az adott feladatra. Kaposváron minden jelmezt és kelléket én készítettem ki a színpad mögött, úgy rendeztem el, hogy a lehető leggyorsabban tudjak átöltözni a takarásban, és ha egyetlen gomb, hajtóka vagy gallér nem úgy állt, ahogy előre kitaláltam, akkor minden összeomlott. Akkoriban ezt a feladatot képtelen voltam átadni másnak. Az egyébként nem lenne baj, hogy magammal szemben maximalista vagyok, de a környezetemmel szemben is magasak az elvárásaim. Emlékszem egy kaposvári előadásra, a címe Filmcsillag volt, amelyben Básti Juli kettős szerepet játszott, és emiatt rengeteg gyorsöltözése volt a színfalak mögött. Az öltöztetővel nem sikerült megoldaniuk, hogy időre elkészüljön. Én nem játszottam abban a darabban, de beálltam alkalmi öltöztetőnek. Ha az ember már nagyon sok hasonló feladaton túl van, ösztönből tudja, mikor melyik mozdulatnak mi a titka, hogy a leggyorsabban és elsőre sikerüljön. Készen is lettünk mindig a Julival az öltözéssel, a parókával, mindennel.

10 perc: Egy előadásra ráhangolódni aránylag könnyen megy, utána lepörögni már kicsit nehezebb. Ráadásul van az a furcsa szokásom, hogy tíz perc alatt elkészülök előadás előtt, mert nem bírom az üldögélős állapotot, olyankor elkezdek izgulni. Ezért inkább kapkodok kicsit, szinte beesem a színpadra, ahol jó esetben megjön a nyugalom.

Különbség: Nem teszek különbséget a szerepeim között. A szerep és a rendező személye dönti el, hogy mekkora lelkesedéssel, kíváncsisággal állok egy-egy próbafolyamathoz. Persze egy gyerekelőadásnál harsányabb színekkel dolgozik a színész. A közlési szándék már az első mondatnál célt kell hogy érjen. Minden kimondott szónak magában kell hordoznia a jelentését, hangulatát, de a gyerekelőadásokban is kötelező ugyanolyan igazul, őszintén játszani, mint egy felnőtteknek szóló darabban.