Fájdalmas vallomás: így “szúrt szíven” a fiam hetvenéves koromra… Mondjátok meg őszintén, ezt érdemeltem?
Bocsánatot kérek, hogy most a fájdalmamról írok. Nem panaszkodni szeretnék, csak muszáj kimondanom, mert különben beleroppanok. Van az a pillanat, amikor az embernek ki kell adnia magából a keserűséget, hogy valahogy tovább tudjon lépni.
Hetvenéves vagyok. Az utóbbi években nagyon megromlottak a fogaim — sajnos épp elöl, ahol mindenki látja. Nincs pénzem rendbe hozatni őket, a faluban pedig, ahol élek, még fogorvos sincs.
Holnap lesz a menyem negyvenedik születésnapja. Meghívtak, de a fiam azt mondta:
„Anyu, te nem vagy alkalmas arra, hogy emberek közé menj.”
Megállt bennem az ütő. És ami a legszomorúbb: egy részem azt érezte, igaza van. Ezért aztán lemondtam a meghívást — hazugsággal. Azt mondtam, magas a vérnyomásom, nem érzem jól magam.
De nem ez fájt a legjobban. Hanem amikor azt mondta:
„Anyu, ne parkoljatok a házunk elé, sok vendég lesz, kell a hely másoknak.”
Van egy öreg Suzukink. Nem nagy autó, de ezek szerint mi vagyunk azok a rokonok, akiket muszáj meghívni, de jobb, ha nem nagyon látszanak.
És én vagyok az édesanyja.
Megszakad a szívem.
Szégyell a saját fiam.
Nem jut eszébe, hogy én a kis nyugdíjamból próbálok kijönni, miközben ők már a második autójukat veszik. Nem irigylem tőlük, sőt, örülök, hogy boldogulnak. Csak… a megalázottság érzése rettenetesen tud fájni.
Úgy döntöttem, nem megyünk el a párommal a születésnapi bulira. Talán jobb így.
De a lelkembe beleégett ez a mondat, és nem tudom kiverni a fejemből.
Fáj, hogy a saját gyermekem nem veszi észre, amikor megbánt.
Fáj, hogy lenéz.
És mégis szeretem őt, mert az anyai szív ilyen – akkor is szeret, amikor megszakad.
Bocsánat, hogy mindezt leírtam.
Tudjátok, azt mondják:
a megosztott bánat fele bánat, a megosztott öröm pedig dupla öröm.
Én most a bánatom osztottam meg veletek.
Köszönöm, hogy meghallgattatok.
