“Ma 8 éve

Elszáradt virágcsokrok szerény vázában,

magára hagyott ágy egy meghitt szobában.

Itt maradt emlékek, sok kicsi apróság,

nem tudom elhinni, hogy nincsen tovább.

Elfogyott erődről tudomást nem vettél,

féltettek gyermekeid, de mégis mentél.

Verejtékkel, igyekezettel dolgoztál,

rájuk hallgatni te sohasem akartál.

Most megállt dolgos, megfáradt két kezed,

örökre becsuktad csillogó, kék szemed.

Szerető szíved néma lett, többé nem dobog,

gyönge ujjaiddal arcom sem simogatod.

Titokban reméltem, hogy még velem maradsz,

reményem gyorsan elveszett, tovaszaladt.

Elmentél messze a fénylő csillagokba,

ahol nincs több fájdalom, csak békés haza.

Feketébe öltözött a testem.

Feketébe öltözött a lelkem.

Sötét éjeken álomszárnyon suhansz hozzám,

hálás szeretettel, örömmel várok rád.

Vállamra hajtod ősz hajú, kedves fejed,

mint ahogyan pár héttel ezelőtt tetted.

Ébreszt a gyötrő valóság, a kegyetlen,

hisz a szép álom szertefoszlott, elrebbent.

Illúzió volt csupán, csalfa képzelet,

melyet a pirkadó hajnal elkergetett.

Elszáradt virágcsokrok szerény vázában

magára hagyott ágy egy meghitt szobában.

A szívemben élsz ezután már tovább, de

fáj, nagyon fáj!”