Örök nyugalomra helyezték Kálloy Molnár Pétert – megrendítő pillanatok a búcsúztatásán
Kálloy Molnár Péter december 1-jén, súlyos betegség után hunyt el. A kivételes tehetségű színészt december 19-én, a Fiumei úti sírkertben kísérték utolsó útjára. A temetés délben kezdődött, de már jóval korábban megtelt a helyszín pályatársakkal, barátokkal és tisztelőkkel, akik mind azért érkeztek, hogy személyesen búcsúzzanak el tőle.
A búcsúztatás egyik legszívszorítóbb pillanata Rudolf Péter beszéde volt. Felidézte közös munkáikat, majd egy intim, személyes emléket osztott meg: egy előadás után csak ennyit mondott otthon a feleségének – „Egy nagyon nagy színésszel játszhattam együtt.” Szavai egyszerre voltak fájdalmasak és felemelőek, amikor úgy jellemezte kollégáját, mint a „szomorú bohócot”, a világ egyik legsérülékenyebb, mégis legszerethetőbb alakját. Beszédét Ady Endre Szeretném, hogyha szeretnének című versével zárta, amely sokak szemébe könnyeket csalt.
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
A temetésen elhangzó búcsúszavak mind ugyanarra mutattak: Kálloy Molnár Péter nemcsak kivételes művész volt, hanem különleges ember is. Hangja, játéka, jelenléte pótolhatatlan nyomot hagyott maga után. Tehetségével, érzékenységével és bátorságával nagyobbá tette a magyar színjátszást – emléke és munkássága örökre velünk marad.
