Fejes Tamás vallomása mindenkit megállított
Egy döntés, amitől elnémult a stúdió
A Kincsvadászok legutóbbi adása egészen máshogy indult, mint a többi. Nem volt feszültség az első pillanatban. Nem volt gyors számolás. Nem volt licithangulat. Valami más volt a levegőben. Valami nehéz. Valami, ami lassan ráült a stúdióra.
Ez az este nem egy különleges tárgyról szólt. Hanem egy családról. Egy nagymamáról. És egy gyerekről.
Horvát Sándorné, Marika egy régi ezüst étkészlettel érkezett a műsorba. Nem volt hivalkodó darab. Nem volt múzeumi ritkaság. Egy családi örökség volt. Közel két és fél kiló ezüst. Az édesanyjától maradt rá. Generációk adták kézről kézre. Ünnepeken került elő. Csendes emlékeket hordozott.
Amikor Marika megszólalt, minden megváltozott.
Nem az ezüstről beszélt. Nem az értékéről. Hanem arról, miért hozta el. A hangja remegett. A mondatok nehezen jöttek. Elmondta, hogy nyolcéves ikerunokái vannak. Az egyikük súlyos agyvérzést szenvedett. Halmozott sérülésekkel él. Folyamatos kezelésekre jár. Gyógytornára. Terápiákra. Olyan ellátásra, ami rengeteg pénzbe kerül.
„Ennek az árából szeretném az ő gyógykezelését támogatni” – mondta.
A stúdióban csend lett.
A jelenet a képre kattintva nézhető vissza:
Nem az a kényelmetlen fajta. Hanem az, amikor mindenki érti, hogy most nem szabad közbevágni. Nem szabad siettetni. Nem szabad számolni. A kamerák forogtak, de senki nem figyelt rájuk. Minden tekintet Marikán volt.
A kereskedők hallgattak. Jegyzetek maradtak érintetlenül. Mérlegek nem mozdultak. Az alku gondolata egyszerűen eltűnt.
Fejes Tamás ekkor szólalt meg
Az első mondata már elárulta, hogy ez a történet mélyen megérintette. Nem szerepet játszott. Nem hatásvadász volt. Őszinte volt.
Elmondta, hogy zenekarával évek óta támogat sérült gyermekeket. Tudja, mit jelent ez a harc. Tudja, mit jelent a folyamatos aggódás. Tudja, mit jelent szülőként és nagyszülőként tehetetlennek lenni.
„Nehéz fejtörést tettél ide az asztalra” – mondta.
„A tárgy önmagában nekem nem annyira jó. Finoman fogalmazva. De a történet mögötte nagyon kemény.”
Majd mindenkit meglepett.
150 ezer forinttal indította a licitet.
Nem taktikázott. Nem várt. Nem kérdezett. Elindította.
Az alku azonban nem a szokásos mederben haladt. Nem volt feszült emelgetés. Nem volt rivalizálás. Egyetlen cél maradt. Segíteni.
Fejes Tamás végül 600 ezer forintig ment el az ezüst étkészletért. Pontosan a duplájáig annak, amit Marika remélt. A nagymama ekkor már alig bírta visszatartani a könnyeit. Elmondta, hogy ez az összeg egy teljes évnyi terápiát jelent az unokájának.
De itt még nem lett vége.
Egy utolsó mondat. Egy végső döntés
Fejes Tamás nem állt meg. Még egyszer megszólalt. Csendben. Határozottan.
„Engedd meg, hogy ezt 640 ezer forintra kerekítsem fel a gyerekeknek.”
„Gyerekeknél fontosabb támogatás nem létezik.”
A zenész nemrég lett háromgyermekes édesapa. A szavai mögött ott volt az élet. Ott volt a tapasztalat. Ott volt a felelősség.
A stúdióban ekkor már nemcsak Marika sírt. A kereskedők is meghatódtak. A műsorvezetők is elhallgattak. Ez az este nem az ezüstről marad emlékezetes. Nem a súlyról. Nem az árról.
Hanem arról a pillanatról, amikor egy döntés többet jelentett minden tárgynál. Amikor egy ember nem mérlegelt tovább. Csak adott. Szívből.
