Egy idős asszony évek óta, teljesen csendben és feltűnés nélkül vitte ki fia kedvenc süteményét a sírjához. Nem volt mögötte nagy történet – így próbálta megőrizni a fiával töltött évek emlékét. Egy kis almás-fahéjas sütemény, mindig frissen.
Egyik nap azonban, amikor másnap visszament, valami megdöbbentette. A tányér üres volt. Mellette pedig egy kézzel írt cédula:
„Köszönöm.”
Első gondolata az volt, hogy valaki rossz szándékból vitte el a süteményt. Egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy valaki szórakozik vele. De a kis cetli olyan komolynak, olyan őszintének tűnt, hogy végül kíváncsiságból elhatározta: másnap elbújik a közelben.
Csendben, egy padon ülve várt. A temető forgalma lassan elfogyott. Már majdnem feladta, amikor a fák közül kibukkant egy férfi.
Nem fiatal volt, nem részeg, nem hangoskodó. Inkább fáradt. Nagyon fáradt. Ruhái kopottak, arcán több volt a ránc a szükségesnél, és minden mozdulatáról látszott, hogy régóta nincs igazi otthona.
A férfi lassan odalépett a sírhoz. Megállt, elővette a zsebéből egy marék erdei virágot — gallyak, apró fehér szirmok, moha — és gondosan a sírra helyezte. Olyan tisztelettel, mintha személyesen ismerte volna azt, aki ott nyugszik.
Csak ezután nyúlt a sütemény felé.
Az asszony ekkor szólította meg:
– Maga volt tegnap is?
A férfi összerezzent, mintha lebukott volna. Bocsánatkérően biccentett.
– Tudom, hogy nem az enyém… csak… rég volt, hogy valaki hagyott valamit, amit megehetek. Azt hittem, nem baj, ha elviszem. A cetlit azért írtam, hogy ne gondolja, hogy valami rosszat tettem.
Egy pillanatnyi csend követte a szavait. Nem mentegetőzött, nem kért többet, nem panaszkodott. Csak ott állt, zavarban, egy idegen sírkő mellett, a virágok fölött.
Az asszony nem szidta meg. Valójában nem is tudott volna mit mondani. A helyzet önmagáért beszélt.
Végül csak ennyit kérdezett:
– Maga hozta a virágokat?
A férfi bólintott.
– Ha már enni ad… gondoltam, én is hagyok valamit.
Az asszony ekkor érezte meg azt a különös, szívszorító súlyt, amikor két idegen ember története véletlenül keresztezi egymást — és kiderül, hogy mindkettő többet cipel, mint amennyit látsz.
Attól a naptól kezdve, amikor arra járt, vitt egy adag ételt. Nem mindig süteményt, néha csak egy szelet kenyeret vagy egy kis kész ételt. A férfi pedig soha nem vett el semmit szó nélkül: minden alkalommal friss virágok kerültek a sírra. Némelyik csokor ügyetlen volt, némelyik kicsit fonnyadt, de mindig őszinte volt.
Nem lettek szoros barátok. Nem cseréltek telefonszámot. Nem változott meg látványosan egyikük élete sem.
De a sír soha többé nem maradt virág nélkül.
És a sütemény soha többé nem fogyott el „csak úgy”.
Két ember, akik mindketten veszítettek valamit az életben, talált valami aprót, ami visszaadott belőle egy keveset.
És néha ennyi éppen elég.