Amikor a férjem elhagyott, 54 éves voltam. A legtöbben azt hitték, hogy ez az életkor már a lemondásé – nem a kezdeteké. De én nem akartam beletörődni abba, hogy vége mindennek. Csak azt szerettem volna, hogy újra nőnek érezzem magam — szépnek, kívánatosnak, értékesnek.
A barátaim viszont a fejükhöz kaptak, amikor elmondtam nekik, hogy újra randizni kezdtem. „Megőrültél? Mit akarsz még? Élvezd a nyugalmat!” — mondták nevetve. De én tudtam, hogy ez nem a nyugalomról szól. Hanem arról, hogy újra éljek.
Egy találkozás a parkban
Egy nap a parkban megismerkedtem egy férfival. A közelben lakott, gyakran összefutottunk. Először csak pár szót váltottunk, később hosszabb beszélgetésekké váltak ezek a véletlen találkozások. A tekintetek is egyre tovább időztek egymáson.
Egy este aztán meghívott randira. Én pedig — hosszú idő óta először — izgatottan készültem. Úgy döntöttem, nálam legyen a vacsora. Főztem valami finomat, gyertyát gyújtottam, és felvettem a kedvenc ruhámat.
Pontban hétkor megszólalt a csengő. Amikor kinyitottam az ajtót, ő állt ott — üres kézzel. Nem virággal, nem egy apró gesztussal, semmi figyelmességgel.
— Tényleg így jöttél? — kérdeztem kissé csalódottan.
— Miért, kellett volna valamit hoznom? Már nem vagyunk gyerekek — felelte vállvonogatva.
Mosolyogtam. Hidegen, de határozottan.
— Épp ezért — mondtam. — Tudnunk kellene, mit jelent tisztelni a másikat.
És becsuktam az ajtót.
A határ, amit soha többé nem lépek át
Először dühös voltam. Nem azért, mert nem hozott virágot. Hanem mert éreztem, hogy ez nem a virágról szól. Hanem a figyelem hiányáról. A tiszteletről.
Évek kellettek, mire megtanultam: az önbecsülés nem alku tárgya. Ha valaki az elején nem mutat tiszteletet, később sem fog.
Később hallottam, hogy a férfi a szomszédoknak azt mondta, nagyképű vagyok, és úgysem találok majd senkit. De én csak mosolyogtam. Inkább maradok egyedül, mintsem valakivel, aki nem értékeli, amit adni tudok.
Sok nő úgy érzi, hogy egy válás után már nincs visszaút. Pedig van. Csak nem másnál kell keresni az új kezdetet, hanem önmagunkban.
Ma már tudom: az, hogy figyelek magamra, hogy újra nőnek érzem magam, nem őrültség. Hanem gyógyulás.
Talán egyszer még találkozom valakivel, aki érti ezt. De ha nem, az sem baj. Mert most először igazán jól érzem magam a saját bőrömben.
És ti mit gondoltok?
Túlreagáltam? Vagy helyesen tettem, hogy becsuktam azt az ajtót?
