Tegnap este semmi különös nem történt – egy szokványos, fárasztó nap után hazafelé tartottam. Már alig vártam, hogy lezuhanyozzak, egyek valamit, és végre ledőljek a kanapéra. Az utca sarkán azonban megpillantottam egy idős asszonyt. Egyedül állt, két hatalmas szatyor mellett, és látszott rajta, hogy alig kap levegőt.
Odamentem hozzá, és megkérdeztem, segíthetek-e.
– Jaj, de aranyos maga, fiam – lihegte mosolyogva. – A boltban túlvásároltam magam, azt hittem, elbírom, de hát a kor már nem engedi… csak pár házzal arrébb lakom.
Nem tudtam volna otthagyni. Felkaptam a táskákat, és mellette lépkedtem. Az út alatt mesélt az életéről: özvegy volt már több mint tíz éve, a gyerekei ritkán látogatták, és a nyugdíja épphogy elég volt gyógyszerre és kenyérre. A hangja kedves volt, meleg, és valami nosztalgikus szomorúság áradt belőle.
Néhány utcával arrébb egy régi, kopott házhoz értünk.
– Ez az, itt lakom – mondta, miközben előhalászta a kulcsot.
Letettem a szatyrokat az ajtó mellé.
– Köszönöm, drága – mondta halkan. – Isten áldja meg.
Csak biccentettem, és elindultam haza. Őszintén szólva, nem is jegyeztem meg pontosan, melyik ház volt az. Egy apró, jó cselekedetnek tűnt, amit az ember egy perc alatt elfelejt.
Másnap reggel azonban valami egészen más várt rám.
Ahogy kiléptem a házból, három rendőrautó állt az utcában, villogó fényekkel. Az egyikből egy rendőr lépett ki, rám nézett, és a nevemen szólított.
– Ön az, ugye? – kérdezte.
– Igen… mi történt?
Nem válaszolt rögtön. Csak rám nézett, komolyan, majd kimondta azt a mondatot, amitől földbe gyökerezett a lábam:
– Letartóztatjuk egy gyilkossági ügyben való érintettség miatt.
A szívem a torkomban dobogott.
– Mi… micsoda?! Ez valami tévedés! – dadogtam.
De a rendőrök már a kezemre tették a bilincset. Az egyikük elmagyarázta: egy idős nőt holtan találtak a lakásában – pontosan ott, ahol előző este jártam. A térfigyelő kamerák rögzítették, hogy vele voltam, és én vittem haza a csomagjait.
– Maga volt az utolsó, aki élve látta – mondta az egyikük ridegen.
A kihallgatáson újra és újra elmondtam, mi történt. Hogy csak segítettem neki, aztán eljöttem. Hogy semmit sem láttam, nem hallottam. De senki sem hitt nekem. A nyomozók szerint túl „pontosan időzítettem”, és az ujjlenyomataimat megtalálták a táskákon.
Egész éjjel a cellában ültem, és csak az járt a fejemben: miért pont én?
Reggelre kimerülten ültem a fémszéken, amikor az egyik tiszt belépett, és annyit mondott:
– Felszabadulhat.
Nem értettem.
– De hát miért?
A nyomozás fordulatot vett. A nő fiát őrizetbe vették. A szomszédok elmondták, hogy az éjjel hangos veszekedést hallottak a házból, de nem avatkoztak közbe – azt hitték, családi ügy. A férfi a pénz miatt ment anyjához, és amikor az nem adott neki semmit, dühében rátámadt. A rendőrség később vérnyomokat és az ő ujjlenyomatait találta a helyszínen.
Amikor kiengedtek, az egyik nyomozó csak annyit mondott:
– Sajnáljuk, uram. Rosszkor volt rossz helyen.
Hazafelé gyalog mentem. Minden ház, minden sarkon lévő kamera hidegen figyelt, mintha újra és újra ítéletet mondana.
Egy idős nőn akartam segíteni. A jótett, amiért gyerekkoromban dicséretet kaptam volna, most kis híján tönkretette az életemet.
Mégis, valahol legbelül tudtam: ha visszamehetnék az időben, akkor is segítettem volna neki.
