mesélni valamit, ami talán egy kicsit más megvilágításba helyezi a dolgokat. Nemrég kilenc napot töltöttem kórházban. Ez alatt az idő alatt volt lehetőségem közelről látni, hogyan működik belülről a rendszer, és főleg: hogyan dolgoznak azok az emberek, akiknek a kezébe nap mint nap életek kerülnek.
És tudjátok mit? Le a kalappal előttük.
A nővérek fáradhatatlanul jártak-keltek a folyosón, egy pillanatra sem álltak meg. Volt, hogy hajnali háromkor jöttek be a szobába gyógyszert adni, infúziót cserélni, vagy egyszerűen csak megnézni, minden rendben van-e. Sokszor éreztem, hogy alig kapnak egy köszönömöt, mégis mosolyogtak, kedvesek voltak, és próbáltak mindenkinek emberi szót adni, nem csak rutinfeladatként kezelni a munkájukat.
Az orvosok pedig – bármennyire is túlterheltek – türelmesen elmagyarázták, mi történik velem, milyen vizsgálatok várnak rám, és miért fontos betartani a kezelési tervet. Nem futószalagon kezeltek, hanem igyekeztek emberként, egyedi problémákkal, félelmekkel.
Igen, sok minden döcög. Néha hosszú a várakozás, nem mindig van minden eszköz a polcon, és előfordul, hogy a rendszer maga akadozik. De az egészségügy igazi motorja nem a falak, nem a gépek és nem a papírok. Azok az emberek tartják életben, akik nap mint nap dolgoznak benne, gyakran emberfeletti terhelés mellett.
Az én tapasztalatom az, hogy ők a körülményekhez képest a maximumot nyújtják. Sőt, sokszor annál is többet.
Szóval amikor legközelebb valaki csak szidni akarja a magyar egészségügyet, jusson eszébe: lehet, hogy a rendszer tökéletlen, de az orvosok és ápolók nélkül már rég összeomlott volna. Ők azok, akik a sok negatívum ellenére is működtetik, és minden egyes nap bizonyítják, hogy mennyire elhivatottak.
Én csak egy dolgot tudok mondani: köszönöm. Köszönöm, azt is ha megosztod, eljuthasson másokhoz is.
