A halála előtt nem sokkal a nagymamám magához intett, amikor kettesben maradtunk. Alig hallhatóan suttogta:
– Egy év múlva vedd le a fényképemet a sírkövemről. Pontosan akkor, előbb ne. Megígéred?
Megígértem. Aznap éjjel elment.
Eltelt egy év. A furcsa kérés szinte feledésbe merült, de az ígéret az ígéret. Kimentem a temetőbe, odacsavaroztam a kis csavarhúzót a kerethez, és óvatosan leemeltem a portrét. Abban a pillanatban megdermedtem.
A kép hátoldalára gondosan elrejtve egy régi, kifakult fotó volt: fiatal nő mosolygott vissza rám, szűk derekú ruhában, egy régi ház előtt. Olyan volt, mintha magamat látnám – csak egy másik korszakból.
Hazamentem a nagyapámhoz, és megmutattam neki a képet. Szomorkás mosollyal bólintott.
– Ő a nagymamád. Ilyen volt, amikor megismerkedtünk. Filmszínésznőnek is beillett volna.– De miért rejtette ezt a mostani portré mögé? – kérdeztem.
Nagyapám sóhajtott.
– Mindig zavarta, hogy az emberek idősen maradnak meg a sírköveken. Azt mondta: „Miért nem tesznek fiatal kori képet? Miért csak az öreg énünk marad emlék?” Aztán hozzátette: „Ha fiatal képet raknék, azt hinnék, hiú vénasszony vagyok.” Végül kitalálta: egy év múlva, amikor már kevésbé fáj, te látni fogod, milyen volt valójában – szép, élő, boldog.
Elmosolyodtam a könnyeimen át. Minden a helyére került. Nem ijesztgetni akart, nem titkot rejtegetett, csak azt szerette volna, ha egyszer – amikor már elbírom – úgy látom őt, amilyennek ő emlékezni szeretett volna magára. Szépnek. Élőnek. Boldognak.
