Kirúgtam a fiamat, a menyem és az unokáimat a lakásomból. Azt mondta, hogy pontosan egy órát adok nekik, hogy összepakolják a cuccaikat, különben minden holmijuk kidobom az ablakon. Azt mondják én vagyok a rossz…tényleg így lenne? Hát elmondom:

Kirúgtam a fiamat, a menyemet és az unokáimat a lakásomból. Azt mondják, én vagyok a rossz… Tényleg így lenne? Elmondom:

Egész életemben keményen dolgoztam, hogy megteremtsem a nyugodt öregkor feltételeit. A férjemmel, Józseffel közösen építettük fel ezt az otthont, amely tele van emlékekkel és értékes családi örökségekkel. Sajnos József két éve meghalt, és egyedül maradtam a lakásban.

A gyász után magányosnak éreztem magam. A fiam, András jött az ötletével:

– Anya, miért élnél egyedül ebben a nagy lakásban? Költözzünk hozzád. Nekünk is könnyebb lenne, és te sem lennél magányos.

Egy döntés, amit hamar megbántam

Beleegyeztem, mert úgy gondoltam, talán a család közelsége segít feldolgozni a férjem elvesztését. András, a felesége Anna, és a három gyerekük költöztek be hozzám. Azt hittem, boldogságot hoznak a házba, de hamar rájöttem, hogy az életem rémálommá vált.

A gyerekek teljesen neveletlenek voltak. Egész nap kiabáltak, veszekedtek, és ha nem figyeltem rájuk folyamatosan, pillanatok alatt tönkretették volna a házat. Egyszer például teljesen összefirkálták a nappali falát, és amikor rászóltam Annára, hogy szóljon rájuk, csak vállat vont:

– Gyerekek, mit vársz?

Az este folyamán azonban megtörtént az utolsó csepp a pohárban. A gyerekek játék közben ledöntöttek egy régi, antik tálat, amelyet még a nagymamámtól kaptam. Ez az emlék felbecsülhetetlen értéket képviselt számomra. Amikor láttam a darabokra tört tálat, dühömben Annához fordultam:

– Legalább egy szót szólhatnál nekik! Ez egy családi ereklye volt!

Anna azonban csak kinevetett:

– Ugyan már, csak egy ócska kacat volt. Mit számít?

Ekkor András közbelépett – nem, hogy megvédett volna, inkább Annának adott igazat:

– Anya, ne túlozz már. Inkább együnk, mit főztél?

Ez a reakció rádöbbentett, hogy engem itt semmibe vesznek. Egyetlen emberként éreztem magam a saját házamban, aki bármilyen felelősséget visel. Elsírtam magam.

Aznap este, amikor mindenki elcsendesedett, bejelentettem a döntésemet:

– Egy órára elmegyek. Mire visszajövök, tűnjetek el a lakásomból.

Ezt nem hirtelen felindulásból mondtam, hanem egy hosszú, fájdalmas felismerés után. A Balatonra is tőlem kértek kölcsön pénzt a nyaralásukra, amit azóta sem fizettek vissza, miközben én vigyáztam a gyerekeikre. És amikor én kórházba kellett menjek, alig tudtam járni, egyikük sem volt hajlandó elkísérni – de a nyaralásukra rögtön szabadságot vettek ki.

A következmények

András és Anna összepakolt, és albérletbe költöztek, de azóta a család nagy része haragszik rám. A testvérem például azt mondta:

– Hogy tehetted ezt? Az unokáidat is kizártad az életedből.

Tényleg én vagyok a hibás?

Egész életemben dolgoztam, hogy most, az idősebb éveimben megérdemelt pihenésem legyen. A fiam felnőtt ember, neki kell felelősséget vállalnia a saját családjáért. Én csak egy kis nyugalmat szeretnék, hogy békében élhessem le az életem hátralévő részét.

Tényleg én lennék a rossz, amiért a saját nyugalmamat választottam?