Váratlanul hazamentem a munkából délben: 52 évesen kellett ráébrednem, hogy addig talpig becsületesnek hitt férjem milyen titkot rejteget:

Egy átlagos hétköznap volt, amikor haza kellett mennem ebédidőben, mert otthon felejtettem egy fontos iratot. Semmi különleges nem volt a napban, csak gyorsan akartam visszamenni a lakásba, hogy elvegyem az iratot, és már induljak is vissza dolgozni. Ahogy kinyitottam az ajtót, furcsa motozást hallottam. Meglepődtem, hiszen János, a férjem, ilyenkor általában dolgozik.

A nappali ajtaján belépve azonban egy teljesen váratlan jelenet fogadott: János ott állt egy szál nadrágban, hirtelen próbálva magára rángatni az ingét. Először azt hittem, valami baj van, de hamar világossá vált, hogy nem más rejlik a háttérben, mint egy jó ideje tartó titok.

Megdermedtem. Nem volt ott senki más, de az érzés, hogy valami nincs rendben, teljesen eluralkodott rajtam. Kérdőn néztem rá, mire végül bevallotta: már egy éve nem dolgozik napi 8 órában, mint ahogy én azt hittem. Kiderült, hogy csak napi 4 órát tölt munkával, a maradék időt pedig otthon heverészve, tévézve tölti. Minden nap ugyanígy zajlik, míg én teljes napokat töltök a munkahelyemen, János pihenéssel, lustálkodással telíti az idejét.

Egy világ dőlt össze bennem. Eddig talpig becsületesnek hittem a férjemet. Még csak nem is a lustaság volt az, ami igazán megrázott, hanem az, hogy mindezt elrejtette előlem. Én soha nem sejtettem, hogy János már jó ideje így él. Hónapok óta azt hittem, hogy ugyanazt a munkatempót követi, amit azelőtt, miközben ő kényelmesen kihasználta a felszabadult órákat, és sosem szólt nekem erről.

Az agyam lázasan dolgozott: vajon miért nem mondta el? Miért titkolta, hogy sokkal több ideje van magára, míg én azt gondoltam, mindketten egyformán küzdünk a napi terhekkel? Az elmúlt egy évben, amikor fáradtan hazaértem, és ő mosolyogva várta, azt hittem, egyszerűen csak energikusabb. A valóságban viszont ő délutánonként pihent, míg én napi 8 órában dolgoztam.

Most itt vagyok, 52 évesen, és azon tűnődöm, vajon ez volt-e a házasságunk nagy titka. Vajon megbocsátható-e, hogy a férjem “lustálkodott”, miközben én tovább hajszoltam magam? Vagy én vagyok az, aki túldolgozom magam, és János csak azt az életet éli, amit megérdemel? Talán ő az, aki jobban érti, hogyan kell élvezni az életet, míg én munkamániás lettem?

Nem tudom, merre tovább. Most két út áll előttem: vagy elfogadom, hogy János csak máshogy éli az életet, mint én, és megtanulok vele élni, vagy változtatok, és olyan valakit keresek, aki ugyanazokat az értékeket osztja, mint én.