A vak látássérült Ádikával felszálltunk erre a vidéki buszra a vakvezető kutyusával együtt. A buszsofőr, amit művelni mert velünk arra nincsenek szavak! Ti mit tettetek volna?

A vak fiammal, Ádikával felszálltunk a vidéki buszra a vakvezető kutyánkkal – ami történt, egyszerűen megdöbbentő. Ti mit tettetek volna?

A hétvégén történt az eset, ami igazán megrázott minket. Vidékre készültünk, hogy meglátogassuk a mamát, és együtt utaztunk az erősen látássérült fiammal, Ádikával és a vakvezető kutyánkkal, Gyömbérrel. Az utazás nem indult könnyen, és amit a buszsofőr művelt, arra tényleg nincsenek szavak.

Felszállás után a sofőr mindenféle köszönés nélkül odafordult hozzánk, és az első kérdése az volt: “Hol van a kutyáról a szájkosár?” Rögtön elmondtam neki, hogy a vakvezető kutyáknak nem kötelező szájkosarat viselniük, hiszen ezt a törvény is kimondja. A sofőr azonban hajthatatlan volt. Azt mondta, hogy neki bizony kell a szájkosár, és megkérdezte: “Hol van a kutya igazolványa? Ha nincs, akkor le kell szállni.” Egyáltalán nem érdekelte a helyzetünk, és egyre csak feszültebbé vált a szituáció.

Mindenki minket bámult, ahogy ott álltunk, mintha valami komoly szabályszegést követtünk volna el. Bár nálunk volt a kutya hámja, amit szerintem bárki felismerne, mint egyértelmű jelét annak, hogy vakvezető kutyáról van szó, ez nem volt elég a sofőrnek. Elő kellett vennem a kutya igazolványát is, amit eddig még soha senki nem kért tőlem. Ezt halkan meg is jegyeztem, mire a sofőr megjegyezte, hogy ha tehetné, még a kutya oltási könyvét is elkérné.

Ezután végül elismerte, hogy jegyet valóban nem kell vennünk a kutyának, de szájkosár igenis kellene – ez persze nem igaz. Engedélyezte, hogy felszálljunk, de mélységesen felháborító volt, hogy így kellett kezelnünk ezt a helyzetet.

Még mindig dühösen utaztunk tovább, de legalább ezen a buszon valahogy sikerült rendezni a dolgokat. Az igazi meglepetés azonban csak ezután jött: amikor átszálltunk a következő buszra, az első kérdés ismét az volt: “Hol van a szájkosár?” Itt már nem akartam hosszú vitába keveredni, így egyszerűen csak közöltem, hogy törvény szerint nem kötelező. Az emberek tekintete itt sem volt kedvesebb. Együttérzés? Nulla.

Mindketten megdöbbenve és csalódottan zártuk le ezt a napot. Nemcsak a törvényi előírások be nem tartása miatt, hanem azért is, mert az emberek közömbössége és empátiahiánya igazán megrázó volt.

Ti mit tettetek volna a helyemben?