Az anyósom nem hívott meg a születésnapjára, mert “mindig gagyi ajándékot viszünk”, majd egy Facebook-fotóból kellett rájönnünk, hogy…

Néhány héttel ezelőtt még azt hittem, hogy idén végre minden rendben lesz az anyósom születésnapjával kapcsolatban. Az előző évek kisebb-nagyobb ajándékozási félresiklásai után úgy gondoltuk a férjemmel, hogy idén komolyan készülünk. Még meg is beszéltük, hogy ez alkalommal direkt megkérdezzük, mit szeretne, nehogy mellényúljunk.

Eljött a nap, amikor a férjem felhívta az édesanyját, hogy finoman érdeklődjön, minek örülne a legjobban. A válasz gyorsan érkezett, és nem is akármi: egy új, modern mosógépet kért tőlünk, mivel a régi már nem bírja a strapát. Érthető, hiszen egy mosógép fontos és hasznos ajándék, de ahogy elkezdtük nézegetni az árakat, rá kellett jönnünk, hogy ez egy kicsit túl van a költségvetésünkön. A férjem állami szolgálatban dolgozik, én pedig otthon vagyok a kisfiunkkal, így az anyagi helyzetünk nem engedett meg egy ilyen nagy kiadást.

Amikor visszajeleztünk az anyósomnak, hogy sajnos nem tudjuk megvenni a mosógépet, próbáltunk valami köztes megoldást találni. Azt mondta, „nem kell erőltetni, ha nem akarjuk,” de érződött a hangján, hogy nagyon rosszul esett neki. Ezután néhány napig nem is beszéltünk, és furcsa módon a kis unokáját sem látogatta meg, ami korábban szinte napi szokás volt.

Elérkezett a nagy nap, a születésnapja, de mi nem kaptunk meghívást. Gondoltuk, talán csak szűk körben ünnepel, ezért a férjem felhívta, hogy boldog születésnapot kívánjon. Az anyósom udvariasan megköszönte a jókívánságokat, de meghívás nem érkezett, és semmi jelét nem adta annak, hogy bármilyen ünneplés is lenne. Egész nap várakoztunk, talán estére kapunk egy telefonhívást, vagy legalább egy üzenetet, hogy készüljünk, de semmi.

Két nappal később egy Facebook-fotóba botlottam. Az anyósomról és barátnőiről készült, amint együtt ünneplik a születésnapját, gyönyörű dekorációk között, egy nagy, vidám társaságban. Nem akartam hinni a szememnek. Az anyósom egy csodás ünnepséget szervezett, minket pedig egyszerűen kihagyott.

Nem sokkal később találkoztunk vele, és persze nem hagyhattam szó nélkül a dolgot: – Miért nem hívtál meg minket a születésnapodra? – kérdeztem kissé csalódottan. – Hát, tudod – kezdte –, ott voltak a barátaim, és én már megmondtam nekik, hogy mit kérek tőletek. Nem akartalak kínos helyzetbe hozni, ha valami “gagyi” ajándékot hoztok, mint mindig.

A szavaival nem csak megdöbbentett, de mélyen meg is bántott. Mégis hogyan lehetett fontosabb számára az, hogy egy drága ajándékot adjunk, mint az, hogy ott legyünk, és együtt ünnepeljük ezt a fontos napot?

Ez az eset arra tanított meg, hogy vannak emberek, akiknek az ajándék értéke fontosabb, mint az együtt töltött idő. Pedig számunkra a szeretetünk kimutatása mindig többet jelentett, mint bármilyen tárgy. Talán az anyósom ezt sosem fogja megérteni.